Főkép

A sorozat legtöbb kötetére érvényes az állítás, miszerint bárhol el lehet kezdeni az olvasást, mert olyan történetek alkotják, amelyek önállóan, az előzmények ismerete nélkül is élvezhetőek. Na ez a rész nem ilyen, mivel alapsztori sok számmal korábban kezdődött, és menet közben is több ízben történnek utalások az előzményekre. Ezért aki maradéktalanul akarja élvezni Sakai meséjét, az lesz szíves az elején kezdeni nyúl testőrünk kalandjait – kivéve persze, ha évek óta figyelemmel kíséri Usagi kalandjait, mert akkor tisztában lesz a szereplők kilétével és az eseményekkel.

 

A sorozat 24. kötetéről nekem utólag egy bankrablós vicc jutott az eszembe, az amelyikben az a humor tárgya, hogy kik ne feküdjenek a padlóra: akik harisnyát viselnek, akiknél fegyver van, ésatöbbi. A végén megérkezik a rendőrség, ők is felszólítják a jelenlévőket – mire az egyik verzióban elhangzik a klasszikus zárómondat, miszerint ez így sokáig fog tartani.

 

Hogy miért mondom ezt? Mert újra felbukkan Dzsei, a gonosz lélek, aki egy ideje már Inazuma testében járja a vidéket. Ezt az entitást a 12. kötetben egyszer már elzavarták erről a világról, de sajnos csak idő kérdése volt, hogy hőseink újra találkozzanak vele (és úgy vélem ez a visszatérés bármikor bekövetkezhet, szóval amolyan Damoklész kardja szerint folyamatos fenyegetést jelent hőseinkre). Ez a kötet gyakorlatilag erről szól, a találkozáshoz vezető útról, rengeteg fejvadászról, és a nagy fináléról (ez alól az első mese jelent kivételt).

 

A fekete démon visszatér kifejezetten pörgős lett, nincsenek kitérők, minden fejvadász Inazumát keresi a fejére kitűzött vérdíj miatt, és a többségnek fogalma sincs, hogy a lányt gyakorlatilag Dzsei, a gonosz démon szállta meg, és így kvázi legyőzhetetlenné vált. A korábbiakkal ellentétben, most arra is jut idő, hogy bepillantsunk Dzsei „működésébe”. Ő ugyanis nem csak azért veszélyes, mert csinos halomba halmozza a szerinte „gonosz” emberek hulláit, hanem mert a túlélők sem járnak jobban, őket a látottak vagy a veszteség okozta trauma kísérti.

 

Ha jól értelmeztem, akkor „A sötétség és a lélek” című epizód tekinthető Dzsei eredettörténetének, ami annak ellenére tragikus, hogy a jószándék és a nemes cél sem hiányzik belőle. Úgy tűnik az istenek egy része nem kedveli a békét és a harmóniát, és legalább olyan rafináltan igyekeznek megrontani az embereket mint az ördög, egy kontinenssel odébb. Ez után ugrunk az időben, és visszatérünk Usagihoz, hogy újra szembesüljünk a gonosz tetteivel.

 

Személy szerint Keiko karakterét nem tudom hova tenni a sorozatban. Ő az a fiatal lány, aki az éppen aktuális Dzseivel utazik (bácsikám vagy nénikémnek szólítja Dzseit), és a halottak számától függetlenül mindig mosolyog. Remélem erre is lesz értelmes magyarázata Sakainak, mert ez egyelőre az egyetlen homályos részlet a történetben – bár lehet, csak nem figyeltem kellőképpen valamikor.

 

Tetszik ahogyan Sakai összehozza a régi ismerősöket (Usagi, Gen, Szansobo), és érzek egy kis deus ex machina elképzelést, ahogyan a szerző elintézi Inazumát, de mindettől függetlenül úgy gondolom ez a kötet sokkal érzelemdúsabb, mint az előző néhány. A befejezés pedig kevés híján katartikus lett, de ehhez javaslom, hogy az utolsó fejezetet lassan lapozzuk végig, és szánjunk időt a képekre. Még mindig lenyűgöz, ahogyan Sakai képes az antropomorf karakterekkel ennyi érzelmet kifejezni, és itt ebből van bőven. Miként halottakból és harci jelenetekből sincs kevés – Dzsei jelenléte lehetővé tette pár emberfeletti jelenet megalkotását.

 

Különösnek tekintem ezt a kötetet, mert ugyan nem sokkal haladtunk előbbre nyúl testőrünk életével, mégis, az itt átéltek elválaszthatatlanok tőle, miként személyiségének pár vonása újfent megerősítést nyert – gondolok itt például a vak szamurájos jelenetre. Az hiszem, A fekete démon visszatér című gyűjteményt még le kell vegyem pár alkalommal a polcról, mert biztosan lesz még pár apróság, ami elkerülte a figyelmemet. Ki tudja, addig talán megérkezik a következő rész.