Főkép

Az Egérőrség című, Eisner-díjas képregénysorozat bájosnak látszik első ránézésre, de beleolvasva kiderül, hogy egy döbbenetesen szépen megrajzolt és felépített világ és történetfolyam ez. Középkori körülmények-díszletek között élő egerekről és egyéb állatokról, mely utóbbiak jellemzően meg szeretnék enni előbbieket. Csakhogy előbbieknek kardjuk van, és tudják is használni…

 

De még ez sem írja le jól, valójában milyen rétegzett, lebilincselő és elbűvölő ez a képregény. David Petersen az egyes szereplők jellemétől, karakterétől kezdve a Tolkien vagy Rowling módjára beszédes helységneveken és intrikákkal teli cselekményen át a kódex-szerű betoldásokig és egyéb extrákig mindent páratlan körültekintéssel, jó ízléssel és érzékkel és mindenen átragyogó szeretettel írt és rajzolt meg. Arra azonban nem számítottam, hogy a remek első két kötetet is felülmúlja majd a harmadik.

 

A Fekete Fejsze egy legendás hős az egerek között, egy olyan védegér, akinek kilétét szinte senki nem ismeri. Jelen kötet az ő történetét meséli el, jellemzően az első két kötet előzményeként (úgy értve, hogy csak a végére érkezünk meg a történet jelenébe). A hősiesség, a bajtársiasság, a dráma, sőt tragédia eddig is megvolt a sorozatban, de a Fekete Fejsze története a legszebb hősköltemények közé illik, miközben nagyon is valóságosnak, pátosztól mentesnek hat.

 

Meg kell említenem a fordító, Tamás Gábor nevét is, mert világos, hogy, főleg a helységnevek kapcsán, az ő érdeme is, hogy ilyen élvezetes az Egérőrség magyar kiadása. S nem mellékesen a kötet végén, bónuszként, más rajzolóktól is találunk néhány illusztrációt a sorozathoz.