A katarzis csak a kevés kivételes tulajdonsága - Sándor Iván interjú

A nemrég megjelent Szakadékjátszma című művében nagy magabiztossággal köti össze és állítja párhuzamba többek között 1945, 1956, 1980 vagy éppen napjaink eseményeit, történéseit. Az lenne a kérdésem, hogy ön szerint változnak-e – rendszertől függően – az embereket érő nagy kihívások, vagy jellemzően ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdenünk a történelem folyamán újra és újra. A regénye alapján mintha az utóbbi lenne az igaz…

 

Az emberi természet ősidők óta változatlan. Mintázza a bibliai Ézsau és Jákób történetét. De a história változásai, szakaszainak újrealitásai a folyamatosságban is új és új változatokat hívnak elő.

A szellem, a művészet ezzel néz szembe. Próbálja kutatni az örök titkot. Ezt a meghatározást használták a múlt század közepén a párizsi Pasteur Intézet tudósai. A kérdésre, hogy mi az emberi természet, csak azt a választ tudták ők is adni, hogy a titok titok marad.

A nagy görögök sorolták a nemes emberi tulajdonságokat is. Szophoklész Oidipusz önszembenézését ajánlotta mintának. A katarzis azonban csak a kevés kivételesek tulajdonsága. Ha végiggondoljuk a tragédia meséjét, érdemes figyelembe venni az egyik mellékalak sorsát. Iszméné, Oidipusz kisebbik lánya látja anyja halálát. Apja tragédiáját. Nővére, Antigoné hiábavaló küzdelmét. Fiai egymás elleni véres harcát a hatalomért. Éli hétköznapjait, mintha semmiről sem tudna. Felejt. Identitástraumája a nagy többség számára: mintha azóta is, a mindenkori hatalmi gépezet szándékai szerint hagyományozódna.

 

Mindig ugyanaz – ezt a címet adná egy rajztanár a készülő kompozíciójának. Ha minden mindig folyamatosan ismétlődik a történelem folyamán, ha minden mindig ugyanaz, akkor elmondható, hogy egyszerűen nem vagyunk képesek tanulni a múltunkból? De hogy lehet ez? Mi lehet ennek az oka?

 

Régiónként különbözően, de a hatalmi törekvések ismétlődnek. Napjainkban is. Nálunk a magyar történelem korábbi szakaszainak struktúrái, jelképei, ideáljai újulnak fel. Mindig szakadékba vezettek. A huszonegyedik század harmadik évtizedében mások az újrealitások. Ugyanúgy kell szembenézni velük, amiként a korábbi kihívásokkal kellett (volna).

 

Létezik-e, vagy létezett-e valaha olyan hatalom, amely nem annyira fenegető az egyén számára, mint amilyenek a 20. századiak voltak? A hetedik nap című regényében nem fest túl szívderítő képet a 17. századról sem…

Nemigen létezik. Az említett példámban, az Oidipusz megalkotása idején Athén véres harcokat vívott. Előtte is, utána is az uralomért. Évszázadokon át császárok, koronás királyok, elnökök, miniszterek, tábornokok hasonlóképpen. Kosztolányi szép verse szerint Marcus Aurelius volt az utolsó, akit nem a hatalomvágy, hanem az értelem vezetett. Bele is bukott.

A hetedik nap az egyik legvéresebb történelmi szakasz emberi természeteinek a regénye. A harmincéves háború idején játszódik. Egész Európa vérben. Mindenki mindenki ellen. Kulcsjelenete a Globe Színházban a III. Richárd egyik próbája. Shakespeare ott mindent bemutatott, ami a hatalomhoz, az emberi természethez tartozik.

 

A londoni Globe Színház

 

 „Mi ez itt, hova jutottunk?” – teszi fel a kérdést többször is művének egyik szereplője. Eljutottunk egyáltalán valahová, vagy még mindig úton vagyunk?

 

Nem véletlen, hogy a regényben a falu Bolondja teszi fel a kérdést. Választ csak a boldogtalanok sorsában találhat. A megoldásra váró világkérdések megoldhatatlanságának históriai szakaszában élünk: gazdasági válság, természeti katasztrófák, népvándorlási hullámok, a szellem tanácstalansága, s a legújabbak, mindenekelőtt a háború. Mint említettem, régiókként, országonként különbözőek az állapotok. Mi a két világháború közötti korszak restaurációjába jutottunk.

Ezzel függ össze a szellem, a művészet világproblémája. Évszázadok során még a legjelentősebbek sem tudtak szabadulni az örök haladás reményébe vetett illúzióktól. A filozófiában már voltak kísérletek, az irodalomban szerintem a múlt század közepén mások mellett Beckett számolt le következetesen ezzel az illúzióval. A Godot… végső „állva maradása”: a továbbhaladás kudarca.

A Szakadékjátszmába beillesztettem a két becketti bohóc végjátékát. A regény jelenetében már nem állva maradnak, hanem betemeti őket az örök históriai havazás. Beckett óta hét évtized telt el. Az újabb tapasztalatok alapján talán rábólintana.

 

A könyvben szereplők egy része remekül sakkozik, és ennek révén igyekeznek kigondolni az ellenfelük (többnyire a hatalom) következő lépéseit, hogy kicselezzék a rendszert. Ez vagy sikerül nekik, vagy nem. Az emberek többsége azonban nem „sakkozik” ilyen jól, és így ezekre az apróbb húzásokra nem feltétlenül képesek. Ők alkotják a társadalom nagy részét. Egyáltalán felvetődik bennük a „mi ez itt, hova jutottunk?” kérdése? Vagy ennek a kérdésnek a felvetése is csak kevesek „kiváltsága”?

A Szakadékjátszma egyik elemzője arról írt, hogy a regényben a sakk olyan szerepet játszik, mint Az atléta halála című Mészöly Miklós-regényben a futás egzisztenciális többletértéke. Ez volt a szándékom a sakk szerepeltetésével: visszabontani a lépésváltozatok (históriai szakaszok) korábbi struktúrájára, és abból következtetni a következő „lépésekre”. Ilyen a szellem, a művészet mindenkori kihívása. Valóban, ez kevesek tulajdonsága.

 

A folyamatos fenyegetést jelentő világunkban mik lehetnek életünk kapaszkodói? A regényben a művészetek mellett a Dosztojevszkij-féle hitbe menekülés és a lázadás kettőse adja a támpontokat. Találhatunk-e más kapaszkodókat is?

 

Dosztojevszkij egész életművében a két feltevés között ingázva keresi ama „menekülési utat”.

Már kitűnő elemzője, Bergyajev is rámutatott, hogy nem volt olyan hatalom, amely beteljesítette volna, amit színrelépésekor ígért. Ez meghatározta a kiútkeresők igyekezetét is. A lázadások, a forradalmak kezdeti eredményeik után kaput nyitottak az ellenforradalmak előtt. Az üdvtanok legfeljebb léleknyugalomhoz vezettek az egzisztencia számára.

Mi marad?

A napi életvitelben a család, a szerelem, a hivatástudat, a tényekkel való szembenézés, a nyelv megbecstelenítésének visszautasítása. A „mi van itt?” kérdésére válaszolni tudok, kis szigeteinek őrzése.

 

 

Van egy igen fontos rész a könyvében, amikor azt írja: „Kétféle jó művészet van. Mindkettő lehet értékes. De van közöttük különbség. Az egyik szolgálja a korszak ízlésvilágát. A másik érzékelteti, hogy mi maga a korszak.” Nagyon tetszett és el is gondolkodtatott ez a részlet, és úgy vélem, a Szakadékjátszma egyértelműen az utóbbihoz tartozik. Tudna néhány művet példaként említeni arra, hogy ön szerint mely könyvek érzékeltetik az adott korszakot igazán? Akár régebbi, akár kortárs szerző tollából.

 

Talán ezzel kezdhettük volna, mert ez a korszak és az író kapcsolatának igazi kérdése. Úgy gondolom, hogy a Szakadékjátszma egyik alakja az én látásmódomat visszhangozza, amikor Hermann Broch gondolatát eleveníti fel: van „kicsi” és van „nagy” irodalom. Mindkettő lehet jó. a „kicsi” a divattémákat dolgozza fel. Lehet színvonalas, szórakoztató, de nem kívánja megragadni az emberi egzisztencia alapkérdéseit, s ezzel maga is a kor struktúrájának része lesz. A „nagy” művészet rámutat arra, hogy mi maga a korszak.

Példák? A világirodalom ismert nagyjai. A huszadik században például Proust, Joyce, Thomas Mann, Broch, Bulgakov, Beckett, a század végéről Sebald, Bernhard. A magyar irodalomban a múlt század második feléből számomra Örkény, Mészöly, Kertész Imre. A mából: Nádas Péter. Az esszéisták közül Földényi F. László.

 

Bár már az utóbbi műveinél is megfigyelhető az a fajta szikár stílus és gyakori időbeli ugrásokkal operáló szerkezet, amely a Szakadékjátszmának is a sajátja, de azt hiszem, az általam olvasottak közül a mostani regényében sikerült a legjobban és legzökkenőmentesebben összekötni a négy fő idősíkot és a bennük történteket. Mennyire kellett ezt előre átgondolni? Egyáltalán hogyan képzeljük el az alkotás folyamatát?

 

Az első lépés a korszakok tapasztalatainak összegyűjtése, értelmezése. Az események, a létezés mozzanatainak egységben látása. Minden mindennel összekapcsolódik. Jelen nincs múlt nélkül. A jövő nem sejtethető a jelen nélkül. Ez meghatározza az Időben való ide-oda „sétát”. Ezt követi a regényvízió kialakítása. Elengedhetetlen a kapcsolatok tisztázása érdekében az epikai szerkezet, ami már a formakérdéshez, a nyelvéhez vezet.

A Szakadékjátszma száz év tér-ideje egyetlen nap eseményeiben. Ehhez sűrítés kell. Például az első leírás bekezdésnyi mondataiból meg kell találni azt az egy-két új mondatot, ami magába foglalja az elhagyhatókat. A nyelv hangzásához fontosak a zenei és a képtranszformációk. A vissza-visszatérő konfliktusok a fúgaszerkezetet mintázzák. Az örökös havazás képei az Idő, a História folyamatosságát.

Mindezt a történetvezetés hitelességéhez kell igazítani. Minden író másképpen dolgozik. A kérdéséről szólva, nálam ez így működik.