Főkép

Az első gondolatom, mikor hírét vettem, hogy Majoros Nóra új regénye a honfoglalás korában játszódik, a „kösz, nem” volt. Részint azért, mert én is úgy vagyok a történelemmel, ahogy – mint utószavából kiderül – ő volt (a történelem csak háború és politika, és pont rühellem mindkettőt). Részint meg mert a magyarság kereszténység előtti múltjáról már annyi mindent hallottam, s annyira eltérő dolgokat (még a szélsőséges elméletek nélkül is), miközben világos, hogy iszonyatosan kevés valós emlékre, történelmi leletre támaszkodhat bárki. Majoros Nórát viszont az egyik legjobb mai magyar ifjúsági írónak tartom, így persze a második gondolatom már az volt, hogy „ide vele”.

 

S ahogy hovatovább már elvártam, Nóra megint olyat írt, ami elvarázsolt, meghatott, magával ragadott, meg amit csak akarhat az ember egy ifjúsági regénytől. A téma meg a borító is nosztalgikus érzéseket keltett bennem – a velem hasonló korúaknak nyilván a Delfin könyvek sorozat megannyi klasszikus ifjúsági kalandregénye jut róla eszébe. De A néma táltos olyan is, meg nem is.

 

Valóban kalandregény, néhány oldalon belül meglódul a cselekmény, pláne mikor a két főszereplő fiú átjut a múltba. A nagydumás menőcsávó Márk, és gyökeres ellentéte, a cserkészkörbe és imaórára járó Imi az iskolájuk udvarán álló hatalmas fán keresztül jut egy fura alagútba, melyen a honfoglalás előtti évekbe kerülnek vissza. Helyileg ugyanoda, csak persze Óbuda akkor még elég máshogy nézett ki…

 

Nóra végül is igen egyszerű, jól bevált, ha úgy tetszik, sablonos eszközöket használ a történet kerekítésére, bár a rá oly’ jellemző üdeséggel. Nem is ebben rejlik a történet sava-borsa, bár nyilván lesz olvasó, aki épp itt találkozik ezekkel először. S nincs is ezzel baj, hiszen a regény számos rétegének egyike épp az, hogy a történetek mennyit változnak az évszázadok alatt, s mégis micsoda varázserejük van. De miközben egyre veszélyesebb fordulatok követik egymást, míg hőseink segítőkkel és ellenségekkel is megismerkednek, a két fiú is megváltozik. Ez is előre látható, ha az ember már jó ideje olvas könyveket, de ahogy Nóra szövi a mesét, úgy hitelessé válik mindaz, ami történik, legyen bár fiatalemberek jellemfejlődése, vagy épp a valóságban elképzelhetetlen időutazás.

 

Aztán az sem mellékes, hogy míg sok történelmi regény csak a nagy nevekre és eseményekre koncentrál, Nóra a mindennapi életről, a mindennapi emberekről mesél, és ebben annyi bölcsesség, élettapasztalat, annyi szép és persze annyi gyász és fájdalom is van – melyekről viszont vigasszal, szépen tud szólni. Szép az is, ahogy magyarságról, sőt kereszténységről is mesél – egyiket sem viszi túlzásba, s ha a fiúk nem is ússzák meg feltétlenül ép bőrrel a kalandjaikat, a történetben rejlő harmónia mit sem csorbul.

 

Az pedig, hogy a regény számos ponton főhajtás klasszikus, régi illetve jelenkori magyar irodalmi művek, regények-versek előtt, és ahogy ezeket a cselekménybe fonja Nóra, hát, az a kötet egyik csodája. Ahogy az is, hogy meri a honfoglalókat hitelesen ábrázolni, melyben egyaránt benne van az, hogy ők is öltek, mint az, hogy közben milyen nemes, tiszta kultúrájuk volt. Amikor a magyarságról van szó, azt szeretném, ha ezek az értékek tényleg, valóban, a hétköznapok s a hétköznapi emberek szintjén is újra élnének. És ez a könyv végül is ezt adja át olvasójának, papolás, erőltetés, melldöngetés és szégyenkezve görnyedés nélkül. Természetesen, egyenesen, mintha igaz baráttal vagy igazi tanítóval beszélgetnél.

 

S közben persze izgalmas, szerethető, olvasmányos regény ez. Csak jó benne meglátni ezeket is, és még mennyi mindent tartogat, amikről nem is beszéltem, hogy jusson felfedezni való az olvasónak is!