Főkép

„Ez itt az előkészület, amit a halhatatlanságomért teszek, hogy kimagasló értelmem elfoglalja a központi helyet, hogy majd később emlékezzenek rám mint a legilledelmesebb, de közben tényleg legmenőbb költő a történelemben. Ted el fog halványulni mellettem, mint egy vasalatlan, foltos ing.”

 

Ó, Sylvia! Bár tudnád, hogy valóban elérted a halhatatlanságot – mégpedig azzal, hogy nem éltél tovább…

 

Van valami perverz abban, hogy a tragikus sorsú művészeket – azokat, akiknek esélyük sem volt teljes mértékben kibontakoztatni a tehetségüket, mint például Neked – legalább olyan erővel idézzük meg emlékezetünkben, mint a teljes életet és életművet maguk után hagyókat (ha nem jobban). Próbáljuk megfejteni, mit éreztél, mit gondoltál; milyen műalkotás kerülhetett volna még ki a kezeid közül; miért adtad fel végül ezt az életnek nevezett folyamatos küzdelmet?

 

Ma kutatók, amatőr és profi irodalmárok, újságírók, pszichológusok találgatják a titkaidat. (Örülsz?) Hogyan élt, és hogyan alkotott Sylvia Plath? Milyen volt a Ted Hughs-zal kötött házassága? Milyen anya volt, és hogyan volt eközben képes az alkotásra? Megállapítható-e utólag valamilyen betegsége, amihez nem kapott megfelelő segítséget? Vérszemet kapott nyomozókként vetjük rá magunkat verseidre, írásaidra, nyomokat keresünk és utalásokat arra, hogy ha csak egyvalaki kinyújtja feléd a kezét, élhettél és alkothattál volna még; vagy éppen, hogy a vég elkerülhetetlen volt… Kirakósként próbáljuk összerakni belőlük a világodat, gyakran sikertelenül.

 

De most végre, végre itt van: egy személyes vallomás egyenesen tőled életed utolsó évéről! Arról, mit éltél át Te, nagyvároshoz szokott amerikai lány, az angol vidéken, elszigetelve minden ingertől. Milyen volt a maga jelentőségétől megszédült, szintén költő, csapodár férj árnyékában élni. Milyen volt két gyereket ellátni, nevelni, közben vágyakozni az alkotás után, de időt rá szinte sohasem találni. Milyen volt a saját magad jelentőségétől megszédülni, és közben kétségbeesni, hogy a világ ezt sosem láthatja.

 

Milyen volt a démonjaiddal küzdeni nap, mint nap.

 

Ízig-vérig költő vagy, még a prózádban is. Nem mesélsz sokat arról, mi történik – talán, mert nem is igazán történik semmi, legalábbis semmi jó, és pont ez a baj –; de mesélsz arról, amit érzel, amit látsz a világból. A gyermekeid bőrének illatáról. A férjed egyszerre vonzó és taszító, felemelő és fojtogató mivoltáról. Hogy milyen a testedet annak áldozni, hogy egy másik ember megláthassa a világot. A körülötted élők apátiába taszító kisszerűségéről.

 

Belehelyezkedem a szövegedbe, a mesédbe, veled élek és lélegzek 1962-ben, és egy időre megfeledkezem róla, hogy ez nem is Te vagy. Hogy valójában egy svéd nő (Elin Cullhed) mossa el a határokat valóság és fikció között. A valódi, hús-vér Sylvia, és a között a nő között, aki a képzeletében létezik.

 

Egy pillanatra elfelejtem, hogy valójában Cullhed is csak nyomoz, keresgél és találgat. Az emléked segítségével szövi a saját meséjét.

 

Akárhogy is, az Eufóriá-ja valóságosabbnak tűnik, mint bármelyikünk képzelete.