Főkép

Az SF JAZZ Collective (SFJC), mint ahogyan az elnevezése is sugallja, egy válogatott társaság, méghozzá igen neves muzsikusokból. A 2004-re visszatekintő, San Francisco-i indíttatású projekt egy olyan zeneszerzői műhely, ami egy-egy modern mester szerzeményeit, illetve minden aktuális tag új kompozícióit vagy átiratait dolgozza fel. Ahogyan az identitásképző anyag fogalmaz a weboldalon, ez a megközelítésmód egyszerre tiszteleg a zene legnagyobb alakjai és hagyományai előtt, miközben a jazz legfrissebb irányait is bemutatja, ami egyben kifejezi a kollektíva elkötelezettségét a jazz, mint élő, mindig releváns művészeti forma iránt.

 

Ennél semmivel sem kevesebbet kaptak azok, akik ellátogattak a Művészetek Palotájába, ahol a mindössze öt előadásból álló európai miniturné első állomásán adott az SFJC egy lehengerlő koncertet. A kilenc tagot számláló „nonet” rendkívül jó arányérzékkel és dinamikával hangszerelt kompozíciókat játszott az este során 2021-es albumokról válogatva, ami a pandémia után inkább címében is a jelenre, mint a múlt feldolgozására koncentrál – „New Works Reflecting the Moment (Live from the SFJAZZ Center 2021”. (A helyszínen számozott kiadású CD formájában volt kapható az eggyel korábbi Miles Davis tribute lemezhez hasonlóan.)

 

A félelmetes line-up játékosai szólóban és együttesen is remekeltek: a Potter–Sanchez–Charles fúvós szekció tagjai közül először Etienne Charles játszott nagyot trombitán, majd David Sanchez ideje is elérkezett saját szerzeményén (Ay Bendito), de ebben a zenei részlegben Chris Potter lopta el a show-t. Bár Sanchez ’sound’-ja egyedülálló, Potter fantáziája kimeríthetetlen: a kompozicionálisan komplex „Can You See” darabját a szintén általa jegyzett „Mutuality” követte, dob–szaxofon duó átvezetéssel, amely során Kendrick Scott lehengerlő ritmusaira, majd azt követően a populárisabb harmóniavezetésre olyanokat rázott, amit alighanem Michael Brecker óta senki nem nagyon tudna, akármennyire is szeressünk még sok-sok remek szaxofonost.

 

A finom és erőteljes megoldások azonban mindenkinél sorra váltották egymást: Kendrick Scott egy trió szituácioban úgy pörgette a muzsikát, hogy bár éppen Edward Simon szólózott zongorán, a még tisztábban kirajzolódó ritmusok teljesen lebilincselték a figyelmemet. Scott úgy játszott, mintha Matt Brewer nagybőgőn és Simon kísérnék őt. Warren Wolf vibrafonjátékától pedig már szinte a könnyeim is kicsordultak. A Korgon is erős és tiszta, jól követhető melodikus játékot hallunk – Potter is elismerően bólint egy billentyűs szólója után –, de a kétütős vibrafonozás a Gary Burton által bevezetett négyes fogat helyett, számomra valójában sokkal hatásosabb: attól, hogy egy pillanatban maximum kettő és nem négy hang üthető le egyszerre, kevésbé sűrű, egyenesebb vonalúbb dallamvezetést és minden virtuozitás és félelmetes tempók ellenére is nagyobb terekkel töltött hangzást eredményez. És bár dinamikában meglehetősen korlátolt hangszerről van szó, Wolf kezei alatt szinte végtelen skálán mozognak a hangszerben rejlő lehetőségek.

 

Akiktől pedig egy egészen más fénytörést kapott az este, a két csodálatos énekes volt: Gretchen Parlato és Martin Luther McCoy. Többnyire egymást váltva, időnként együtt és tényleges nonet felállásban jutottak szerephez, és a női-férfi énekhangszínek kontrasztja – hogy minden tekintetben csúcsra járassák a zenekart – még színesebbé tette a teljes hangképet. A szöveges vokálok voltaképpen a jazz gyökereit idézik, amikor még nagyzenekarok kísértek énekeseket, és ezért az összes virtuóz partnert egy olyan helyzetbe hozták, amikor az énekdallamhoz viszonyítva kellett meghatározniuk saját szólójátékukat is. Rendkívül izgalmas volt ebből a perspektívából is hallgatni őket, az egyik remek megoldás után kaptuk a másikat.

 

Egészen csodálatos előadás volt, ismét fantasztikusan jó ütemérzékű szervezés, és máris várjuk vissza az SFJC-t.

 

Előadók:

Gretchen Parlato – ének

Martin Luther McCoy – ének

Chris Potter – szaxofon

David Sanchez – szaxofon

Etienne Charles – trombita, kongatta

Warren Wolf – vibrafon, szintetizátor

Edward Simon – zongora, szintetizátor

Matt Brewer – bőgő, basszusgitár

Kendrick Scott – dobok