John Gwynne: Az istenek árnyéka

Néha nincs másra szükség a szórakozáshoz, mint arra, hogy az ismert történeteket elmondják újra. John Gwynne új sorozatának első része pontosan ezt tudja: nem újítja meg a fantasyt, nem akar többnek tűnni egy jó kis vikinges könyvnél, amiben van mágia is. Ha a „felbosszantják, bosszút áll” örök és megunhatatlan történetét elfogadjuk, a könyv rövid úton letehetetlenül izgalmas szöveget kínál.

A világban nagyjából háromszáz évvel ezelőtt az istenek óriási csatában megölték egymást, az embereknek ebben a kíméletlen, „halál utáni” világban kell boldogulniuk. Az istenek és az emberek közös leszármazottai a „tisztátalanok”, akik képesek varázsolni, ellenben üldözik őket, mert az emberek tartanak attól, hogy az isteni erők használata tovább ront a világon. Léteznek még vaesák is, akik az istenek küzdelméből születtek és fenyegetik az embereket. Továbbá maguk az emberek is versengenek egymással a megélhetést nyújtó földért: sokan rablással egészítik ki a vagyonukat, és mert a hírnév mindennél értékesebb, a zsoldoscsapatok is fontos szerepet játszanak a hatalom megszerzéséért, az egyéni kiválóság bizonyításáért vívott küzdelmekben. Az etikai kérdések az „ölj vagy halj” egyszerűségében oldódnak fel. Ebben a kegyetlen világban létezik a három nézőpontkarakter: a családja körében boldogulni kívánó Orka, a dicsőséget hajhászó Elvar és a szökött rabszolga, Varg. Mind a hármuk olyan események részese lesz, amely nemcsak saját életüket, hanem az egész világot megváltoztatják.

Gwynne nem titkoltan a skandináv mitológiából merít, és mert tartja magát az epikus fantasy kelléktárához is, ezért elég egy kicsinyke jártasság a fantasyben, hogy tudjuk, csakis az egész világ létezését fenyegető problémával foglalkozhat. A három nézőpontkarakter ugyanilyen jól kiszámítható pályán halad előre. Ez a jól ismert elemekből álló elegy mégis szórakoztatóvá válik, mindenek előtt azért, mert nem akar többnek mutatkozni annál, ami.

Az egyik legnagyobb erénynek éppen azt látom, hogy Gwynne világos vállalást tesz a könyv elején (vikinges fantasy), amit következetesen végigvisz. Mindehhez kapcsolódik a letisztult szöveg, az akciódús cselekmény, ami növeli az írói hitelességet. Gwynne lubickol a csatajelenetekben, és ez nem azt jelenti, hogy valamiféle „gore fantasy” irányába lépne, inkább ez is a történet, a világ építését szolgálja, megfelel az istenektől elhagyatott helyhez kapcsolódó elképzeléseknek. Gwynne használ germán fogalmakat is, amelyeket nagyjából elmagyaráz, de nem szükséges ismerni őket ahhoz, hogy követhessük a történetet, itt is a hitelesség növelése a cél.

Az Istenek árnyéka szépen elegyíti Howard barbárjait Tolkien epikus történetével. Ez érdekes minta arról, hogyan lehet használni a két nagy fantasy-szerző tematikáját együtt. Mondhatjuk, hogy semmiben nem akar mást, mint amit már közel száz éve kitaláltak, de a skandináv kultúra beemelésével nagyon jól használható keretet talált ezeknek a tematikáknak, és ez már önmagában érdekessé teszi a könyvet. Ráadásul Gwynne jól tud kalandregényt írni, ezért a fordulatok, az ügyes ütemben adagolt cselekmény miatt az olvasó hamar eljut odáig, hogy nem akarja letenni a könyvét.

Az Istenek árnyéka a fantasyben jártas olvasónak is élményt nyújthat, mert újraélhetővé teszi az ismert forgatókönyveket, és a zsánerrel ismerkedők is kedvvel olvashatják, mert szórakoztató kalandregény. Némi gyomor szükséges hozzá, mert véres és kegyetlen, de ez növeli a hitelét.