Főkép

Pat Metheny (gitár) a Side Eye ötödik dobosával és második zongoristájával járt Budapesten, a Müpában. A 2018 végén kezdődő projekt kifejezetten a Metheny által kedvelt fiatalokra koncentrál, akiket sorra hív fel otthoni stúdiójába játszani és próbál ki privát duó jam sessionökön. Ha valaki nem csak a tempót képes tartani Pat-tel, de inspirálja is, azt előbb-utóbb alkalmazza egy koncertkörút erejéig. Eric Harland, Pat jó barátja volt az első dobos akivel a projektről gondolkodott és amikor James Francies neve felmerült, Pat rögtön a noteszét kezdte el lapozgatni, hogy melyik bőgősnek szóljon, de Harland csak annyit mondott neki: bízzál bennem, nem lesz rá szükség.

 

 

Az idén még csak 27-dik életévét betöltő Francies ugyanis egy hihetetlen muzsikus, nem csupán egy olyan energiabomba, aki minden formációban a legjobbat hozza ki magából, akár Pat, akár Chris Potter Circuits Triojáról legyen szó – saját albumait már meg sem említve –, hanem fluensen játssza a basszusszólamokat és a zongorakíséretet/szólókat, egyszerre.  Minden térben olyannyira pulzál a muzsikája, hogy szinte felrobban a club 2019 áprilisában Annapolisban, két egymást követő koncerten Pat-tel, de Washington D.C.-ben, a Blues Alley klubban, szintén két egymást követő koncerten, Chris Poterrel is, április végén. Itt már mindkét este Nate Smith ült a doboknál, aki a Circuits Trióban éppen Harland-ot helyettesíti,

 

 

Pat projektjében viszont már harmadik dobosként ült be, Anwar Marshall után – kevés nyilvánosságot kapott, hogy Bill Stewart is beugrott, nem „hivatalosan” még egy korai fázisban.

 

 

 

Smith május 18-án ad szóló koncertet a Müpában, fantasztikus dobos, de mivel Pat tényleg komolyan gondolja, hogy minél több fiatallal játsszon és turnézzon, ezért 2019 őszén már negyedikként Marcus Gilmore ül a dobszett mögött,

 

 

akivel a New York-ban, két egymást követő estén adott koncertek felvételeiből ki is adott egy válogatott anyagot 2021 szeptemberében, amelynek műsorával turnézik két hónapot Európában idén tavasszal, kora nyáron.

 

De immáron a tavaly ősszel csatlakozott ötödik dobossal, Joe Dysonnal és némileg meglepő módon egy új billentyűssel, Chris Fishmannel.

 

 

Utóbbi azért váratlan, mert Pat több interjúban is hangsúlyozta, hogy ezt a projektet kifejezetten Francies köré építette, illetve ősszel a jegyeket is még a Metheny – Francies – Dyson felállásra árulták az összes helyszínen, ahogyan az őszi/téli amerikai turnén is együtt játszottak 2022 februárjáig.

 

Hogy mi ennek a váltásnak az oka, nem teljesen világos, ugyanis akármennyire is nagyszerű zongorsitát hallhattunk a Müpában, Metheny kompozícióit még csak dadogta, az orgona pedig meglehetősen sápadtan szólt a kezei alatt, ami a kiadott lemezzel összehasonlításban rögtön szembetűnő. Ennek oka valószínűleg annak a természetességnek a hiányában rejlik, ami Francies kezeiben ott van. James ugyanis már egészen kicsi kora óta hozzászokott, hogy orgonán maga hozza a basszusokat és hogy minél többet koncertezhessen Moogon teljesen természetessé vált a mély szólamok vezetése, ha éppen nem volt bőgős vagy túl keveset fizettek ahhoz, hogy egy bőgőst is alkalmazzanak. Vérévé vált, Fishman pedig valószínűleg belekényszerült (?) ebbe a helyzetbe – legalábbis egy darab felvételt nem találtam, ahol korábban is így játszott volna – és sajnos ez az egész este során érezhető volt.

 

Ugyanakkor Dyson személyében egy újabb lehengerlő dobost ismerhettünk meg. New Orleans pulzusa lüktetett a Müpában, Pat pedig megfiatalodott és megtáltosodva gitározott az egész este során – vicces volt ahogy 68 évesen futva ment le mindig a színpadról a cammogó fiatalokkal a háta mögött, akik azért igyekeztek felvenni a tempóját.

 

 

A koncert gerince a már kiadott élő albumra épült, nagy szomorúságomra nem játszották az abszolút kedvencemet, amit Annapolisban hallottam eddig csak egyszer, de szerencsére az albumra is felkerült, a „Lodger”-t. De a másik két, Pat Orchestrionját is integráló új darab („It Starts When it Disappears”; „Blue Zenith”) friss olvasatokban hangzott fel. Az Orchestrion Pat 2010-es projektje, ami már gyerekkorában, nagyapja gépzongorájával kezdődött. Azóta izgatta Pat-et a mechanikus-akusztikus hangzás és évtizedeken keresztül kereste azokat az innovátorokat, akik ezen a területen fejlesztették a maguk eszközeit, hangszereit. Majd amikor több különféle olyan mechanikus hangszerrendelése összeállt, amelyet a szolenoid technika segítségével, a gitárjáról volt képes vezérelni – ami annyit tesz, hogy amint megpenget egy hangot a gitáron, a kiválasztott mechanikus hangszeren egyidejűleg megszólal ugyanaz a hang –, akkor Pat összerakta saját „robotzenekarát”, ami előre rögzített, de valós időben is feljátszott módon vezérelt és a gépekkel együtt, egyedüli élő muzsikusként egy színpadon improvizált – csak Bécsig vagy Pozsonyig kellett mennie annak, aki kíváncsi volt erre élőben 2010-ben, mi kivételesen az utóbbit választottuk, de aki lemaradt az a rendkívül jól sikerült, egy amerikai kiállítóteremben, egykori templomban készült DVD felvétellel vigasztalódhat, beszerzéséig pedig egy rövid videót is érdemes megnézni a project conceptről itt.

 

A Side Eye felállásba azonban már némi csalással integrálódik az Orchestrion néhány régi, illetve új, azóta megrendelt darabja, ugyanis egyes zenei részek elektronikus „loop”-okról szólnak, de legalább a basszusgitározást vállalta Pat egy zongoraszóló alatt.

 

Összességében egy remek koncert volt és aki ennyivel nem tudott betelni, az még elérheti őket májusban és júniusban Európában, mi idén még Brüsszelbe megyünk.

 

Előadók:

Pat Metheny – gitár

Chris Fishman – zongora, billentyűs hangszerek

Joe Dyson – dobok