Főkép

Lakást keresni. Lakbért fizetni. Munkát vállalni. Felmondani, mert túl keveset fizet, túl megterhelő. Maradni, mert fizetni kell a lakbért. Szerelmesnek lenni, és tagadni. Szexelni. Szerelmesnek lenni, és nem érteni. Szerelmesnek lenni, és beismerni. Szexelni. Kergetni a szerelmet. Kerülni a szerelmet. Szexelni. Tanulni, hogy végre valóra válhassanak a rég dédelgetett álmok. Abbahagyni a tanulást, mert az álmok úgysem válnak valóra. Dolgozni, mert a lakbért fizetni kell. Lázadni, de csak bizonyos kereteken belül. Barátokat szerezni. Szexelni. 

 

Az Ahol a nap felkel Párizsban húszas, harmincas éveikben járó szereplői ezen dimenziók között élik életüket. A call centerben dolgozó Émilie (Lucie Zhang) lakótársat keres: hirdetésére egy fiatal férfi, Camille (Makita Samba) jelentkezik. Szenvedélyes, de rövid életű viszonyba bonyolódnak, így Camille hamarosan már új kolléganőjének, a szende Noranak (Noémie Merlant) udvarol. Nora azonban esténként egy szexmunkással (Jehnny Beth) csetel, és ez a kapcsolat jobban izgatja, mint a hús - vér valóság… 

 

Az Ahol a nap felkel Párizsban a felszínen egy szerelmi négyszög története – ez azonban csupán egy a lehetséges aspektusok közül. Ahogy figyelemmel kísérjük a szereplőket, kibontakozik előttünk a párizsi élet kézzelfogható valósága. Émilie harmadik generációs kínai bevándorló, akinek a francia ugyanúgy anyanyelve, mint a mandarin; a fekete bőrű Camille kevesli tanári fizetését, és éjjelente a doktoriján dolgozik; Nora vidéki nőként érkezik (vagy talán menekül?) Párizsba, hogy megvalósítsa önmagát. Sokszínűségük a párizsi társadalom sokszínűségét, mindennapi gondjaik pedig az átlagos francia fiatalok problémáit tükrözik. Camille elhunyt édesanyja hátramaradt holmijain próbál túladni; Nora úgy dönt, 32 évesen túl idős az egyetemhez; Émilie az idősek otthonában haldokló nagyanyját látogatja - avagy épp kifogást keres. 

 

Meglepődtem, amikor felfedeztem, hogy mindezt nem egy elsőfilmes rendező vitte vászonra, hanem a veterán Jacques Audiard, aki idén immár hetven(!) éves. Mi több: a forgatókönyv is részben az ő munkája. És bár olyan eszközökhöz is nyúlt, amelyek akár különc művészfilmmé is tehetnék az alkotást – a fekete-fehér képvilág a legszembetűnőbb –, ezek inkább különlegessé tesznek egy végeredményben a nagyközönség által is fogyasztható, sőt, kifejezetten szórakoztató filmet. A pörgős, pikáns jelenetek (18+!), a pattogós párbeszédek és kiváló zeneválasztás pedig csak még inkább emelik a színvonalat. Audiard úgy mesél a fiatalságról és a multikulturális társadalomról, hogy teljes mértékben kerüli a megszokott kliséket (a rasszizmus témája például fel sem merül), és egy üdítően új megközelítést választ. Végeredményben mind emberek vagyunk, és nincs más dolgunk, mint embernek lenni - üzeni. Az már csak számomra volt hab a tortán, hogy francia és kínai nyelvtudásomat is próbára tette az egyébként feliratosan vetített film. Aki érdekes, alapvetően pozitív hangvételű külföldi filmre vágyik, ami egy kicsit segít kiszakadni a valóságból, annak bátran ajánlom.