Főkép

Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) a természetfeletti horror irodalom egyik legnagyobb alakja volt. Hatása messze túlmutat a horror illetve fantasztikus irodalom berkein, az általában vett pop kultúrában is számtalan nyomát találhatjuk. Bár világos, hogy sokan vannak, akik inkább azokat ismerik, akikre / amikre ő hatással volt, kezdve Stephen Kinggel és Neil Gaimannel.

 

Lovecraft szinte összes írásában a természetfeletti, a kozmikus borzalom áll a középpontban. Ha valaha is elmerengtünk azon, hogy milyen mérhetetlenül kicsik is vagyunk mi emberek a világűr beláthatatlan méreteihez képest, akkor arra a pályára tévedtünk, ahol Howard Phillips a legtöbb időt töltötte élete kevesebb, mint fél évszázada alatt. És ő mindig is úgy találta, hogy az Univerzumban hemzsegnek azok az emberi értelemmel felfoghatatlan lények, entitások, melyek hatalma és hatalmassága csak az istenekével mérhető – és melyek egy szép napon majd elpusztítanak minket…

 

Lovecraft művei számos filmes feldolgozást megértek már (és még sokkal több van, amelynek készítői tőle loptak), ám egy-két kivételtől eltekintve egyik sem az igazi. Egyszerűen azért, mert az író mestere volt a hangulat fokozásának, az atmoszféra megteremtésének, de sosem mondott el igazán sokat a szörnyekről, amelyeket felvonultatott. Amilyen átható erővel tudta leírni az elmét megbénító iszonyatot, melyet az effélékkel való találkozás kivált az emberből, annyira szűken mérte a leírásokat a Nagy Öregek, Cthulhu, Dagon és a többiek kapcsán. És ez az egyik titka annak, amiért máig olyan erővel hatnak az írásai.

 

Úgyhogy félve vettem kézbe ezt az amúgy remekmívű képregénykötetet, hiszen a médium sajátossága, hogy képben jeleníti meg azt, amit Lovecraft misztériumnak írt meg. Már csak azért is, mert a kötetben hét olyan novella feldolgozása szerepel, melyek ott vannak HP legjobban sikerült művei között. Ráadásul köztük van a Szín az űrből című is, melynek épp az a lényege, hogy emberi nyelven leírhatatlanul idegen színeket látnak a szereplők. És az a döbbenetes, hogy még ezt is jól megoldották a készítők.

 

Helyes döntés volt Dan Lockwood részéről, hogy minden sztorihoz más rajzolót kért fel (sőt, nem is mindegyik novellát írta át maga képregényre). Így olyan változatosságot kap az olvasó, mely jobbára feledteti, hogy az illusztrációk jócskán leszűkítik azt, amit a novellákat olvasva ránk és a képzeletünkre bízott Lovecraft.

 

Különösen örömteli, hogy egyik feldolgozás sem merít az amerikai szuperhősös képregények stílusából, sokkal több az európai íz, ami illik is a múlt század első felében íródott, akkori környezetben játszódó történetekhez. Shane Ivan Oakley, aki A sötétség lakója c. novellát rajzolta, bizonyára tanult Mike Mignolától (Hellboy) és Frank Millertől (Sin City) – de előbbire meg Lovecraft hatott nagyon, s valószínűleg utóbbit sem hagyta hidegen, úgyhogy mintegy bezárult a kör.

 

A már említett Szín az űrből stílusa kissé karikatúra jellegű, de amilyen élesen ábrázolja a borzalmakat és a szereplőkön eluralkodó, hagymázas őrületet, hát nem lehet nevetni rajta. A legművészibb stílusa az Alice Duke által rajzolt (vagy inkább alighanem festett) Dagon-nak van, érzésem szerint ez áll a legközelebb Lovecraft keretek közé nem szorítható képzeletéhez, gyakran álomszerű képekkel mesélő írásaihoz, de mind a hat történet remekül sikerült.

 

Ifjúkoromban szinte mindent elolvastam Lovecrafttól, nagy hatással volt rám is, de már rég nem vettem elő egyik kötetét sem. Így arra is kíváncsi voltam, hogy ennyi év múltán, képregényes formában is kiváltja-e belőlem azt a régi borzongást, azt, hogy a sötétben, netán a csillagos égre felnézve újra baljós gondolataim támadjanak. Bizony, ki…