Főkép

A Rock ’N’ Roll Comics egy amerikai képregénysorozat volt, mely a maga korának legismertebb zenekarainak és előadóinak a pályáját mutatta be. Méghozzá nemhivatalos („és büszke is rá”) formában. Ez állítólag csupán egyetlen egyszer sodorta őket bajba. Klassz lenne, ha mind megjelenhetne, bár ezt az egyet is bátor lépésnek tartom a magyar piacra. De itt nyilván Orosz Lászlónak, a Comicsmania kiadó vezérének személyes érintettsége játszott közre, lévén nagy The Cure-rajongó.

 

A The Cure neve manapság nyilván kevésbé ismert, de 1979-es megalakulásuk óta rengeteg olyan dalt írtak, mely himnusza vagy épp fontos kapaszkodója lett az adott időszakban zenét hallgató népeknek – és sok számuk mit sem vesztett erejéből az eltelt évek alatt. A Gaiman-féle Sandman (Morpheus, Álom) előképének, mintájának is tekinthető Robert Smith énekes-gitáros vezette, pályája során rengeteg tagcserén és változáson áteső zenekar valami egészen különlegeset és egyedit alkotott. A New Wave felől jöttek, s hamar a gótikus/dark wave/rock úttörői majd ikonjai közé kerültek. Ám sok hasonló formációval szemben Smithék gyakran engedtek teret dalaikban a popba hajló, azonnal ható, fülbemászó dallamoknak. Így aztán az olyan slágereket, mint a Boys Don’t Cry vagy egy Friday I’m in Love, máig játsszák a különféle rádiók, és akkor is ismered őket, ha mit sem tudsz a The Cure-ról.

 

A csapat a West Sussex-i Crawley-ban alakult, de Nagy-Britannia után az egész világ hamar megtanulta a nevüket. Közben Smith hol erre, hol arra kormányozta a banda szekerét, s bár zenéjük nem kimondottan rock & roll, az ahhoz illő életformából alaposan kivették a részüket. A képregénykötet mindössze nagyjából az 1989-ig tartó időszakot mutatja be, amikor a friss Disintegration albummal minden korábbinál nagyobb sztárrá vált a csapat. Ezt azonban valahogy jó érzékkel teszi: van egy fantázia-szülte keretsztori, de aztán a tények és érdekességek, a fontos állomások és a sűrű vagy vicces pillanatok is helyet kapnak. Mindezt 32 oldalon, fekete-fehérben. És úgy, hogy az olvasóból nyomban hallgató is lesz, aki ha nem a lemezgyűjteményében, hát a neten böngészve hallgatja egymás után a Cure nótákat.

 

A magyar kiadás azonban többet ad, mint az eredeti. Egyrészt az elején olvashatunk egy kimondottan ide készült előszót a képregényt író Jay Allen Sanfordtól (míg a rajzokért Greg Foxnak jár a dicséret). Másrészt néhány Cure dalt egy-egy oldalon illusztrált néhány magyar képregényrajzoló, plusz kapunk egészoldalas fanartokat is szintén honi illusztrátoroktól. A legtöbb pólómintának, lemezborítónak is remek lenne, nagyon jó hangulatuk van. Végül Orosz László vall az utószóban arról, hogy miért is adta ki ezt a képregényt. Azt kicsit bánom, hogy a fordítást nem szerkesztették meg jobban, máskülönben viszont ez egy remek kiadvány, melyet a képregény szerelmesei és a Cure-fanok mellett mindenkinek ajánlok, aki kíváncsi, hogyan működik egy zenekar, mely a leghétköznapibb környékről indulva meghódította az egész világot.