Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 4.

Az Absolute Sandman sorozat 5 irdatlan vastag, káprázatos minőségű kiadásban gyűjtötte össze a teljes Sandman képregénysorozatot, mindazonáltal a 4. kötet a sztori vége. Az ötödikbe az utóbb írt előzmények kerültek, meg még mi nem – erről majd akkor, ha kijött magyarul is.

Szóval, a 4. kötet… Több mint felét A Jóakarók című rész teszi ki, mely a leghosszabb egybefüggő Sandman történet – már amennyire ebben a képregényben bármire lehet ilyet mondani, hogy egybefüggő. Híven az eddigiekhez, itt is kapunk visszatekintést, beékelt, elkalandozó epizódot, mint amilyen a 6. fejezetben olvasható mese, melyet Charles Vess illusztrált a rá jellemző zsenialitással.

Hanem azért A Jóakarók zömét Marc Hempel rajzolta, és beletelt némi időbe, mire hozzászoktam a stílusához. A Sandman sorozat elejét egyesek azért bírálták, mert rajzok tekintetében nem ért fel a sztorihoz, ám idővel, köszönhetően a számos résztvevő illusztrátornak, ezen a téren is kiteljesedett a képregény. Kreativitás, egyediség, megannyi különféle rajzstílus tette még érdekesebbé és izgalmasabbá, egyúttal még szövevényesebbé a Sandmant, és ezek után Hempel sarkítottnak, leegyszerűsítettnek érződő rajzai nagyon furcsán hatnak. Idővel hozzászoktam, sőt, egy ponton túl különféle magyarázatokat is találni véltem arra, miért pont ilyen módon gondolták elmesélni a gigantikus történet befejezését – de nem vagyok benne biztos, hogy jól gondolom. Akárhogy is, a cselekmény feszültségéhez illik ez a szinte pengével metszett, tépett stílus…

A korábbi kötetek, gótikus, vagy akár rokokó szerteágazásaikkal, kanyarjaikkal látszólag nagyon lassan építették a történet jelenében zajló cselekményszálat, ám a 4. kötetben összeáll a kép, és kifut a sztori valamire, amiről ordenáré húzás lenne bármit is elárulnom. Függetlenül attól, hogy a Sandman végül is a hét Végtelenről szól, akik már az istenek előtt is itt voltak, és valami formában mindig is itt lesznek. Tény, hogy az előzményekhez mérten éles váltás az, ahogy ebben a kötetben, hegyomlás jelleggel meglódul a történet, de Neil Gaiman ezt sem kapkodja el, szemfényvesztő mágus módjára illeszti össze a számtalan szálat, míg az olvasó közben néha szinte fuldokol a minden mértéket túllépő feszültségtől. Az már a saját nyomorom, hogy néha nehezemre esett megkülönböztetni a mi világunk jelenében felbukkanó szereplőket, akik a korábbi részekben is ott voltak, csak máshogy néztek ki, illetve Hempel stílusában nehezen megkülönböztethetőek. (Ó, igen, ha egyszer kijön mind az összes kötet, neki kell majd állni elejétől végéig újra elolvasni, egyben…)

Miután pedig végére ér A Jóakarók utolsó képsora, jön az, ami számomra a Sandman egyik legjobb része, ajándéka, az, ahol a képi világ káprázatosan gyönyörű és hangulatos. A Virrasztás részeit főleg Michael Zulli rajzolta, és régies atmoszférája, pasztelles színei egészen varázslatos, a teljes sorozaton belül is kiemelkedő fejezetté teszik. A keleti történetet távol-keleti stílusban elmesélő Száműzöttek (Jon J Muth) sem kevésbé különleges darab. Zárásul pedig megkapjuk Charles Vess illusztrációival A vihar-t, mintegy keretéül csaknem a teljes Sandman sorozatnak – emlékezzünk, a szintén vele készült, eredetileg a 19. Sandman füzetben megjelent Szentivánéji Álom fejezet volt az első olyan képregény, mely elnyerte a legjobb novellának járó World Fantasy Díjat. Ez már tényleg a cseresznye a torta habjának tetején. (Azt nem is sorolnám, hogy több, mint 25 különféle Eisner díjat is kapott a sorozat.)

A limitált delux kiadásban további extrákat találunk, a már megszokott forgatókönyv részleten kívül is. Plusz Bibliát idéző, dombornyomásos, fekete bőrkötés, selyem könyvjelző szalag, miegymás. De a szimpla verzió is épp elég gyönyörű. A Sandman tényleg valami hatalmas, a kreativitás és a képzelőerő ünnepe, melynek sokezer oldalán a szépségtől a borzalmakig, a mélységesen ősi bölcsességtől a popkulturális kikacsintásokig mindenféle felbukkan, és Gaiman zsenialitását mi sem jellemzi jobban, mint a 4. kötet, melyben minden szál összefut, minden összeáll – az olvasó pedig leesett állal marad ott a végén, próbálván ép ésszel felfogni, hogy mi történt itt…