Főkép

McBride-ot nem kell bemutatni és talán az Inside Straight projektjét sem, amelynek már három korongja jelent meg 2009 óta. Az idei turné a legutóbbi, a 2021-ben kiadott Live at The Village Vanguard album promója. A koncerten elhangzottak szerint Christian azért alapította meg eredetileg a zenekart, hogy Warren Wolf vibrafonossal végre játszhasson, amely meghívást Woolf a 2016-os Convergence című albumán viszonzott Brad Mehldau, John Scofield és Jeff "Tain" Watts társaságában.

 

Mindketten élénk és éles gondolkodású muzsikusok, ami rögtön megmutatkozik az estet bevezető, heves sodrású kompozícióikban, a „Brother Mister” (McBride) és a „Sweet Bread” (Woolf) darabokon. Közösen szárnyalnak, mi pedig kapaszkodunk a szék karfájába, nehogy elfújjanak a duzzadó ritmusok. Elképzelni sem tudjuk, hogy ezt miképpen lehet majd még fokozni, de mégis, témáról témára sikerül. Ugyanis nem csak lehengerlő dinamika, hanem páratlan intelligencia is vezérli a kvintettet, egy érezhetőn megszerkesztett és kiegyensúlyozott programban. Az uptempo bevezető moll-bluest a koncert derekán egy waltz lüktetésű dúr-blues váltja (Used 'Ta Could), a cím magyarázatát inkább mellőzi McBride, a kettő között pedig valahol Carl Allen (dob) „Giving Thanks” balladája, amelyről Christian csak annyit állít, hogy bár Allen szerint gospel ihletettségű a darab, őt inkább az R&B-re emlékezteti: „attól függ, hogy melyik istenhez imádkozol”– teszi hozzá.

 

Allen hihetetlen egy dobos, olyan természetesen keni a ritmusokat, annyira összhangban játszik a bőgővel – a lábdob néha ráerősít a basszus szólamokra, ami McBride kezei között önmagában is egy energiabomba –, hogy tapinthatóan vibrál a terem, és a koncert végén még a telefonok is 100%-os töltöttséggel lapulnak a közönség zsebeiben. McBride meg is jegyzi az este során: egy bandában a legfontosabb, hogy a dob-bőgő együtt legyen, és ők nem csak harmonikusan, de kimeríthetetlen ösztönző és mozgatóerővel játszanak, amolyan könyörtelenül dús lendülettel. 

 

Peter Martin zongoraművész pedig szinte minden stílusjegyet körbejár: Duke Ellington „Sophisticated Lady” kompozíciójának trió előadásakor képzelt, füstös amerikai bárokban süppedő zongora hangján szólal meg a hangszer. Fantáziája korlátlan, kiterjedt hangzásképeket tár fel, miközben Christian vonóval játssza a témát és a szólót is, Allen pedig repülőszőnyeget terít alájuk. Jaleel Shaw pedig amikor szerephez jut, tónusaiban gazdag, tetszetős, lineáris vonalakban fúj, eleven felfedező vággyal. 

 

Mindazonáltal nálam McBride és Woolf játéka visz mindent. Christian erős és fürge ujjaival, figyelemreméltóan sokféle hangszínt fest, miközben megőrzi ritmikus biztosságát, még akkor is, amikor a dallamok metrikus struktúráit a saját céljaira hajlítgatja. Ahogyan pedig Wolf ütői ugrálnak és vibrálnak a klaviatúrán, olyan ritmikus és melodikus lendületet adnak a zenének, ami a társakat is változatos perspektívákból és hullámzó pulzálással láttatja. Fantasztikus zenekar, maximális belső égésű motorokkal.

 

Christian McBride – bőgő;

Jaleel Shaw – szaxofon, szoprán szaxofon;

Warren Wolf – vibraphone;

Peter Martin – zongora

Carl Allen – dobok