Főkép

José James koncertje egy nagyívű, kora tavaszi fesztivál nyitánya, a GetCloser Concerts szervezésében, amelynek keretében még olyan nagy sztárok lépnek fel a héten, mint Chrstian McBride, Omar Sosa vagy a GetCloser saját indíttatású Session projektje – érdemes megnézni a programot itt. A koncertsorozat remek érzékkel kombinálja a nemzetközi sztárokat hazai ismert vagy kevésbé ismert előadóművészekkel, lehetőséget teremtve számos zenésznek a fesztivál keretében kapott nagyobb figyelem középpontjában fellépni – csütörtök este Hajdu Klára Quartet-jének bemutatkozására került sor.

 

José James igazi csemege, korábban csak egyszer, hat évvel ezelőtt járt Budapesten, amire már nem is emlékezett, persze feltehetően inkább csak viccelt, amikor azt mondta, hogy azért, mert akkor annyira részeg volt. Az ilyen és ehhez hasonló, időnként hosszú anekdotákká váló monológok – a legemlékezetesebb a Bill Withers-el való találkozásról szóló, amelynek során áldását kérte a Withers örökzöldjeit feldolgozó albumához – mintha verbálisan támasztanák alá, hogy James mennyire laza és „cool”, amire voltaképpen semmi szükség nincsen,

 

„José James is the definition of cool.”

 

A zene belülről jön, Jamesnek pedig még mintha a mozgását is fantasztikus hangja, orgánuma határozná meg. Ahogyan a dob, basszusgitár duóra elkezd énekelni és járkálni rögtön tapinthatóvá válik, hogy egy másik kontinensről, de szinte egy másik univerzumból jöttek.

 

Jamesnek kifejezetten jó érzéke van zenekarainak összeválogatásához, hat éve egy teljesen más csapattal volt, de mindkét alkalommal lehengerlő az összkép. Richard Spaven dobokon ennél feszesebb nem is lehetne. Amikor pedig James elkezdi dicsérni játékát az egyik szünetben, valahogy így fogalmaz: „precise but sticky”. És bár James úgy gondolja, hogy ennél bénábban nem is jellemezhetné Spaven dobolását, valójában tökéletes szavakkal írja le azokat a kimért, intenzív és néhol katonás ritmusokat, amelyekkel Spaven sokszor alapot ad a beateknek, félelmetes dinamikai hullámokat létrehozva a muzsikában, gyakran tördelt, a páratlan és páros ritmusoknak váltakozó hangsúlyt adó ütésekkel. Egészen lehengerlő egy énekes kvartettben.  

 

Ahogyan a többiek is: Ashley Henry akusztikus zongorán és Rhodes-on a pillanat teremtő ereje. Kísérete a legegyszerűbb akkordsoroktól a legváratlanabb fordítások és ritmikus variációk skáláján mozog és mindig sikerül valami váratlant, frisset húznia, szólói pedig hatalmas tereket ölelnek át. James és Henry sokszor ugratják zeneileg is egymást a maguk teljesen szabad spontaneitásával, amitől még inkább él a muzsika. Nem begyakorolt számokkal lépnek ugyanis színpadra, hanem a meglévő témákkal játszanak, teljesen szabadon: amikor James ismétlést kér énekelve, akkor teljesen magától értetődőn játsza a zenekar újra és újra egy-egy téma részeit, mégis teljesen improvizatívan. Vagy ahogyan a „Trouble”-ben leállnak, amikor James nem elégedett a közönség éneklésével, mert rossz ütemben „lépnek be”, hatalmas show-t csinálnak. Yves Fernandez basszusgitáron mindeközben a lendületes alapokat a mérsékelt izzás intenzitásával variálja a rendelkezésre álló kereteken belül.

 

James, a „rap”-ből táplálkozó, de azon jóval túlmutató ének improvizációi néha fergeteges ének-dob duóvá alakulnak át, időnként pedig az egész zenekarral lüktet. A koncertjeiről elmaradhatatlan női sikolyok és áramló testek pedig érzékeltetik, hogy hat az előadás, még akkor is, ha szerinte egy páratlanul csendes közönség vagyunk.

 

Igen, a magyar közönség viszonylag csendes, de talán most még visszafogottabb a szokásosnál, talán semmi nincsen ami most ki tudna igazán szakítani minket a gonosz árnyékából.

 

Fotó: Kleb Attila

 

José James – ének

Ashley Henry – zongora, Rhodes

Yves Fernandez – basszusgitár

Richard Spaven – dobok