Terry Pratchett: Pásztorok koronája
Írta: Galgóczi Tamás | 2022. 02. 20.
Ez az utolsó Korongvilág regény, amit Pratchett életében befejezett. Bizakodhatunk persze abban, hogy esetleg előkerül még ez vagy az a ládafiából, és persze a halál csak a kezdete valaminek – de nagy valószínűséggel a mi életünkben be kell érnünk az eddig megjelent 41 kötettel, amelyeknek története egy nagyméretű teknős és a hozzá tartozó elefántok hordozta világban játszódik.
Az elkerülhetetlen halál ténye érthető módon felbukkan a történetben, mi több, az első harmadában mintha csak az ezzel kapcsolatos gondolatait fogalmazná meg a szerző. Nem lehet úgy olvasni a lapokat, hogy közben ne azt éreznénk, hogy Pratchett ül mellettünk, és a maga módján megpróbál elbúcsúzni tőlünk. Ha nem lenne semmi más a regényben, csak ez, már akkor is jól jártunk – és csak reménykedhetünk, hogy hasonló méltósággal lesz lehetőségünk távozni az árnyékvilágból, félbehagyott projekteket, és kidolgozásra váró ötleteket hagyva magunk mögött. Valamint bízzunk abban, hogy ismerőseink jó darabig nem felejtenek el bennünket, és valamit hozzátettünk a világhoz. Ezeket az oldalakat szívem szerint minden olvasni tudó emberrel elolvastatnám, és utána meghallgatnám a véleményét az életről és a halálról – oké, tudom, erre nincs reális esélyem, ezért visszatérek az utolsó Pratchett regényhez.
Amiben azzal kell szembesülnünk, hogy egy régóta kedvelt karakter távozik a HALÁL oldalán, és ugyan ő ezzel viszonylag hamar megbékél, a hátra maradt élők számára ez egyáltalán nem bizonyul egyszerű feladatnak. Kezdve rögtön a címben említett Sajogi Stefániával, akinek az eddig sem egyszerű élete gyakorlatilag újból a feje tetejére áll, és újból azokat a kérdéseket csócsálja, amiket korábban már látszólag megválaszolt. Mennyire jó abban, amit csinál, hol az ő helye a világban, a boszorkányok között, az emberek között, és mindeközben mennyi ideje marad a szerelemre? Az meg különösen tanulságos, ahogyan a haláleset befolyásolja az élőket. Mindenki éli tovább a saját kis életét, a személyes problémáival, amelyek persze összefüggenek a többiekével – de ahogyan ez meg van írva, az talán a legjobb karakterábrázolások közé tartozik, amivel a Korongvilágon találkoztam.
A kötet hiányosságaként egyedül az arányok szerintem helytelen kiválasztását tudom megnevezni. Érzésem szerint kapunk egy teljesen jó első harmadot, amit egy kidolgozatlannak ható és elnyújtott felvezetés követ, hogy aztán mindent egy sajnálatosan rövid nagy finálé zárjon le. Ezt szívesen olvastam volna sokkal részletesebben – de Pratchett ezt másként gondolta. Úgy tippelem, ennek a kvázi aránytalanságnak az időhiány az oka, a szerző halála miatt nem került sor az utólagos kiegészítésekre, módosításokra, melyek az író munkastílusának szerves részét képezték. Persze így is kerek, meg jóféle Korongvilág regényről beszélhetünk, de lett volna még mit csiszolni rajta.
Bár az első harmad olvasása közben gyakran az jutott eszembe, hogy ezeket a jeleneteket (a halálra való készülődést, és mindent, ami ezzel együtt jár) talán már jóval korábban megálmodta Pratchett, talán pont úgy, mint ahogyan Agatha Christie is megírta előre kedvenc nyomozójának utolsó kalandját.
Ebben egyedül azért nem vagyok biztos, mert rengeteg utalás esik az előző könyvekre, többek között a magyarul még kiadatlan Raising Steam hatására a világban. És ezen a ponton muszáj elgondolkodni, hogy az eseményeket felvezető haláleset egyben az általunk eddig megismert, humoros fantasy univerzum végét is jelenti egyben, hiszen a technikai fejlődés óhatatlanul gazdasági és társadalmi változásokat hoz magával. Ebből a szempontból talán jobb is, hogy itt ér véget a Korongvilág, mert ugyan biztosan jókat szórakoznánk az ipari forradalmat tollhegyre tűző sztorikon, csak az már egy másik Korongvilág lenne, és szerintem a rajongók ebben az esetben nem kedvelnék a megváltozott környezetet. Persze jó lenne erről a szerzőt kifaggatni…