Főkép

Újabb vaskos, fekete-fehér képregénykötet Conan bratyó történeteivel a ’70-es évekből. Roy Thomas továbbra sem igyekezett minimalizálni a szöveget, a rajzolók sem léptek ki a korszak megszokott keretei közül.

 

Érdekes panelek, jellemábrázoló közelik, atmoszférikus nagytotálok és a harc hevét érzékletesen megjelenítő képek sorjáznak itt is, ám művészi újításoknak épp úgy nincs helye, mint a színeknek. Nem is baj, ez a Conan sorozat így tökéletes. Nem tudom, ki hogy van vele, elvégre mégiscsak már-már ódonnak számít ez a képregény, én még azt is szeretem benne, hogy a stílus gyakran a korabeli Füles magazinokban megjelent magyar képregénysorozatokra emlékeztet. Ám ez távolról sem jelenti azt, hogy nincs változatosság, vagy hogy már nem John Buscema rajzait tartom a leghívebbnek Robert E. Howard örökségéhez. Így is minden résztvevő hozzátesz valami egyénit.

 

Más kérdés, hogy ebben a kötetben akad olyan sztori, melyet nem vagy csak részben Howard, a Conant az 1930-as években megalkotó, történeteit számos novellában elmesélő, idejekorán elhunyt író jegyez. És megértem, ha valakinek az ő eredeti írásai is ostobának tűnnek (korábbi korok későbbi megítélése mindig necces, így hagyjuk inkább, hogy politikailag ma mennyire nem számítana korrektnek a legtöbb sztori), vagy ha bárki unalmasnak találja, hogy szinte mindegyik novella ugyanazt a sémát követi (emberi vagy emberfeletti gonosz, de végül mindig Conan győz, és általában van egy mellyes menyecske, akit jól megment) – én ezeket úgy szeretem, ahogy vannak. Elsősorban az átható hangulatuk miatt, s meg mert Conant, a barbárt Howard úgy írta meg, hogy elhiszem, hogy olyan erős, vad, józanparasztieszű és gyors, és azt is, hogy maga a megtestesült, zabolázhatatlan természet. Ez még jobbára a képregényen is átjön. Viszont amikor L. Sprague de Camp is belepiszkál (A lángtőr és Yanaidar titka), akkor Conan elkezd úgy beszélni, ahogy Howardnál sosem, a cselekmény szövevénye bakugrásokkal és idétlenségekkel gazdagodik, egy szó, mint száz, hiteltelenné válik. Ettől még a kisregénnyi két fejezet izgalmas, egyszerűen csak nem ér Howard írásainak a közelébe (amilyen pl. A vörös citadella jelen kötetben).

 

Nem kevésbé gyenge a könyv ötödik fejezete, A mágia gyermeke, melyet Christy Marx története nyomán alkalmazott képregényre Roy Thomas. Bármennyire is üdvözlendőnek tartom a női nézőpont megjelenését Conan világában, ahol a nők vagy visítozó-megmentendő jócsajok, vagy szilaj-harcos jócsajok (a csudába is, hát még egy valamirevaló gonosz boszorkány sincs, Conannak mindig csak hímnemű mágusokkal gyűlik meg a baja!), ez a történet egy meglehetősen ostobácska romantikus sztori, mellyel semmi bajom nem lenne, ha nem erőltetik bele a hiperboreai korba. A képi megvalósítás (Ernie Chan keze nyomán) is itt a legkevésbé tetsző számomra – néhol szinte karikaturisztikus, de az is lehet, hogy a korszak szuperhősös képregényeinek stílusára hasonlít.

 

Ahogy a korábbiakban megszokhattunk, az egyes történetek nem időrendben követik egymást, itt is láthatjuk Conant kalandozásai korai szakaszában, de királyként is. Utalások korábbi fejezetekre azért akadnak bőven, de ember legyen a talpán, aki egy szálra próbálná felfűzni a kimmériairól szóló történeteket. Igaz, maga Howard is nagyvonalúan kezelte ezt a kérdést.

 

Akárhogy is, a sorozat 4. kötete is remek szórakozást nyújt, egyúttal erősíti azt az érzést, hogy milyen jó is lenne odavágni egy pallossal a hatalmat bitorló, azzal visszaélő, a népet nem megvédő, hanem kiszipolyozó, csak a maguk érdekét és gazdagodását hajtó hatalmasoknak.