Főkép

A Mákháború harmadik része ott folytatja, ahol az előző rész végén abbahagytuk: Zsin délen keres menedéket és támogatást, és innen igyekszik a Nikara birodalomban elérni azt, amit helyesnek tart. A számos személyes nehézség után, amivel eddig kénytelen volt szembenézni, mindent és mindenkit hajlandó feláldozni, hogy elérje a célját. Korábbi legfontosabb kapcsolata, Nö-csa ellen kell felvennie a harcot, amihez még Ta-Csivel is szövetkeznie szükséges.

 

R. F. Kuang nagyon nehéz helyzetbe hozta magát Zsinnel, aki nyilvánvalóan sérült személyiség, nehezen azonosulhat vele az olvasó, viszont rajta és a környezetén keresztül jól bemutatható az országok sorsát befolyásoló döntések működése. Korábban YA-közelinek neveztem a sorozatot: ez a jelző egyáltalán nem érvényes a harmadik részre, annál inkább a súlytalanság érzése. A célja elérése érdekében Zsin eltávolodik minden hétköznapitól, és elfogad mindent, még a legembertelenebb dolgokat is, hogy elérhesse, amit akar. Amikor pedig eléri, rácsodálkozik arra, hogy ez nem volt egyéb, csak a bosszú. Ez szépen illeszkedik a főnixhez, és ahhoz az ígérethez, hogy aki a sámánista erőket használja, előbb-utóbb az istene befolyása alá kerül.

 

Ugyanakkor emiatt a célnak minden egyebet alárendelő szemlélet miatt az egész történet történelmi tablónak is tűnhet, ahol Kuang egyszerűen elsorolja az eseményeket. Alig érzékelhető, hogy ezek hatnak a főszereplőre, és ha igen, miként. Zsin egyre kevésbé érdekes, mert egyre kevésbé lehetséges vele azonosulni. Ebből a szemszögből történetének utolsó része öncélú szöveggyártás, ami nem ad lehetőséget az olvasónak a belehelyezkedésre és a saját helyzetére utaló válaszok megtalálására.

 

Kuang nem is kívánja feloldani a helyzet feszültségét, ami szükségképpen befejezetlenségnek hat. Ez jól érzékelhetővé teszi az olvasó számára, mennyire kezelhetetlen egyszemélyi felelősségként egy egész birodalom irányítása, viszont úgy tűnik, Zsint egyáltalán nem érinti meg, ami körülötte történik, hiányzik a viszonyulás a világhoz. Erre magyarázat lehet a mindet eluraló főnix: ahogy az isten átveszi a hatalmat az ember felett, ez utóbbiból csak egy báb lesz, amelyet az alapvető indulat – ez esetben a bosszú – hajt előre. Talán itt a legerősebb az egyetlen nézőpontkarakter miatti hiányérzet: mind Nö-csa, mind Kitaj érzékeli a problémákat, de ebből az olvasó alig lát valamit, mert a szöveg szorosan Zsin nyomában marad. A belső fejlődés, illetve megmutatásának hiánya aztán nehezen érthető döntéseket és eseményeket hoz magával, ilyen például Zsin és Nö-csa küzdelme, vagy Zsin viselkedése a kannibalizmussal kapcsolatban.

 

A szereplők indítékairól esik szó, mégsem volt az érzésem, hogy ténylegesen részei annak a világnak, amelyben mozognak – inkább lehetőséget jelentenek Kuangnak elmondani az eseményeket. Különös, hogy a lelki folyamatok hiányáról írok, amikor számos oldalon keresztül kapjuk Zsin küszködését, de ez a küszködés annak szól, hogy az áhított célt miképpen érje el, és nem a körülötte lévőknek. Számos alkalommal volt olyan érzésem, hogy a történet, a szereplők, a helyzetek többet igényelnének, de Kuang nem foglalkozik egyikkel sem mélyen. Ez lehet tudatos írói eszköz, lehet annak hiánya; mindenképpen űrt hagyott maga után. Az eredmény számomra kiegyensúlyozatlan: a főszereplő kiüresedett és ezért nem foglalkoztatott, az események sora nem tette érdekessé a birodalom sorsát, és a történet végi feloldás is csak akkor működhet, ha eltekintek attól a rengeteg másik embertől, akik ott voltak a főszereplő körül.