Főkép

Ettől a filmtől volt hangos az év, sci-fi rajongók tömegei várták (lévén egy klasszikus SF regény feldolgozása, mely egyebek mellett a StarWars-ra is alapvető hatással volt), és a hype miatt sokan beültek rá, akik viszont mit sem sejtettek előre.

 

Valószínű, hogy aki nem olvasta a könyvet, annak sok minden érthetetlen a filmben. Valószínű, hogy aki olvasta a könyvet, annak sok minden hiányzik a filmből. Szerintem elég sok alapvető dolog van a könyvben, amit a filmben egy-két mondatban elintéznek, ám ezeket az egy-két mondatokat tanítanivalóan fogalmazták meg és helyezték el. Igen, szóba sem kerül a Butleri Dzsihad, a Jessicával szemben kialakuló bizalmatlanság sincs jelen (bár a Bene Gesserit boszorkák kettősségét és hatalmát nagyon is jól érzékelteti a film), és így tovább. De a film így is megteszi, amit lehet ezzel az irdatlan történetettel eme médium útján. A regény első fele egyszerre mesél el egy legendákba, hőseposzokba illő harcot, mutatja be ezek mocskos, intrikus politikai hátterét, s közben elkezd felépíteni egy olyan világot, mely élőnek, hitelesnek hat, de egyben – minden ismerős részlete mellett is – mérhetetlenül idegen a mi nyugati civilizációnk számára. Továbbá bemutat (ill. elkezd kibontani) egy olyan figurát, aki egyszerre mítoszi magasságokba érő, jóval-több-mint-emberi lény, s közben mégis végtelenül emberi. Ő Paul Atreides, az ifjú herceg, akit Timothée Chalamet alakít meggyőző erővel. Ugyanakkor a színészi játék, legyenek bármily remek és neves színészek a szereplők, talán a legkevésbé fontos eleme a filmnek, egyszerűen azért, mert maga a történet olyan drámai ívet jár be, oly komor és súlyos, szereplői pedig annyira önazonosak, ha úgy tetszik, archetipikusak, hogy ez nem hagy helyet semmi másnak. Ahogy marveli vagy kései starwars-os poénkodásnak sincs helye itt.

 

Amivel ez a Dűne feldolgozás engem meggyőzött, sőt beszippantott, az tehát nem a színészek játéka, de a háttér megértéséhez fontos információ okos, mégis szűkmarkú adagolása sem lenne ehhez elég, bár ez is fontos elem, hiszen a regényt olvasva is csak lassan értjük meg, mi is az a Dűne. Denis Villeneuve rendező a hangulat, az atmoszféra megteremtésével ér el letaglózó érzelmi hatást, s ebben nyilvánvalóan óriási szerepet játszik úgy az operatőr Greig Fraser, mint a zeneszerző Hans Zimmer.

Előbbi alig-alig mutatja nagytotálban a Dűnét, ugyanazzal szembesíti a nézőt, amivel a szereplők is megküzdenek: a mindent ellepő és elpusztító homokkal, a kopár sziklákkal, a rekkenő hőséggel, ahol a víz mindennél többet ér. Nyilván a látványvilág, a jelmezek is remekül ki lettek találva, s bár egy ideje gyakorlatilag divat a realisztikus látványvilág, hogy a ruhák, eszközök, járművek is kopottasnak, használtnak látsszanak, itt ez alapvető volt. Néha szinte már sok is a kopársárgás színezet a képeken, de ez is kell ahhoz, hogy hihető legyen a Dűne, hogy átjöjjön, milyen ott élni és halni.

Zimmer pedig félelmetes, fojtogató hangulatú zenéket írt, illőn a történésekhez, sokszor ugyanabból merítve, amiből a Dead Can Dance is – a fájdalmas hangú, orientális női ének vagy épp a tibeti kürtöket idéző mély dörgés (netán a sardaukarok kiképzőjének torokéneke) mind mélyen a tudatalattinkban lévő húrokat, ősemlékeket pendít meg. Ezek is tehetnek arról, ha egyes nézők kényelmetlennek, unalmasnak találják a filmet. Ahogy a könyvvel ellentétben nő által alakított Liet Kynes mondja: a Dűne nem kedves senkivel.

 

De ez nem minden. Nemcsak a Dűne számunkra felfoghatatlan kietlenségét, az arab népekre (de egyúttal az indiánokra is) emlékeztető fremenek itt még épp csak megjelenő sajátos civilizációját, elképesztő túlélési technikáit mutatja be rendkívül hangulatosan a film. Megkockáztatom, még a könyvben sem jön át ennyire Paul Atreides karakterének, páratlan életútjának, iszonyatos feladatának és ép emberi ésszel alig megérthető lényének bizonyos része, árnyalata. Én legalábbis úgy éreztem a filmet nézve, hogy a könyvek meg a képregények és a korábbi filmek kapcsán sem éreztem át ennyire az ő megrázó sorsát. És ez bizony egyszerre köszönhető a színésznek, a fényképezésnek és a zenének. Függetlenül attól, hogy megértem, ha az a néző, aki nem olvasta a regényt, gyakran összezavarodik, és nem érti, pl. mi az a Kwisatz Haderach. A folytatás nagyon sok mindent megmagyaráz majd.

 

Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz aztán. Frank Herbert hat regényt írt a Dűne sorozatban, ez a film csupán az első rész fele, és akármilyen jól építi is a világot és ágyaz is meg a folytatásoknak, még annyi, de annyi minden jön ezután…

 

De már az első rész is sokkal többet rejt, mint amit egyetlen végignézéssel fel lehetne belőle fogni. Külön érdekes, hogy míg a regényt mai fejjel olvasva az ökológiai, geopolitikai részeit minden korábbinál fontosnak és aktuálisnak éreztem, ez a filmen nem jött át annyira. Viszont A félelem elleni litánia minden korábbinál fontosabb ma:

„Nem szabad félnem.

A félelem az elme gyilkosa.

A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.

Szembenézek félelmemmel.

Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.

És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.

Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”