Az örökbeadás

Ismerheti-e bárki a saját gyermekét eléggé ahhoz, hogy az élete hátralévő részét meghatározó döntést hozzon? És biztos lehet-e döntése helyességében?

A film nagyjából háromnegyedénél járhatunk, amikor Az örökbeadás főszereplője, John felteszi ezeket a kulcsfontosságú kérdéseket. Bár – a forgatókönyv szerint – szavai a gyámügynél dolgozó fiatal nőnek szólnak, az ugyanúgy nem rendelkezik válaszokkal, ahogy a néző sem; de mind egyszerre értjük meg John hezitálásának okát, amit eddig csak sejtettünk.

John ugyanis örökbefogadó családot keres kisfiának, Michaelnek, arra a fenyegetően közeledő időre, amikor a teste feladja a küzdelmet a rákkal. Sorra járják a szóba jöhető jelöltek otthonait, ahol tárt karokkal, teával, süteménnyel várják őket , sőt, néha egy-egy játék is előkerül Michael számára; de a döntést csak nem sikerül meghozni. Annak ellenére sem, hogy papíron maga John sem ideális szülő: a gyermeke anyja egyik napról a másikra elhagyta és munkáscsalád sarjaként ablakmosásból tartja el magát; ám a fia iránti törődése és elkötelezettsége példaértékű, ezt ő maga is tudja, így aztán senki sem elég méltó arra, hogy a nyomdokaiba lépjen. Mindeközben abban is döntést kell hoznia, hogyan készítse fel Michaelt az elkerülhetetlenre; hiszen a kisfiú egyre több kérdést tesz fel...

Már a film megtekintése előtt tudtam, miről fog szólni a történet (de ellenkező esetben is sokat segített volna a mindent eláruló magyar cím), így már előre sejtettem, hogy az alkotás a néző érzelmeinek manipulálását tűzte ki célul. Az, hogy ezt ráadásul gátlástalan, alattomos módon teszi meg, csak akkor lett világos, amikor Michael szerepében először megjelent a vásznon Daniel Lamont, aki egész egyszerűen a legimádnivalóbb gyerekszínesz, akit valaha láttam. Sajnos az ő cukisága és a történet szívszorító mivolta erősen a hatása alá vont, és vetítés teljes idejét elszorult torokkal ültem végig.

Az azért így is megmaradt, hogy bár összességében a történet kíszámítható, és meglehetősen egyszerű szimbólumok és utalások az eszközei, de a forgatókönyvíró és rendező szerepét is ellátó Uberto Pasolini szerencsére nem akar túl sok, szükségtelenül túlbonyolított egzisztenciális kérdést mélyrehatóan elemezni. Az örökbefogadás kérdéskörén túl megjelenik a társadalmi osztályok közötti feszültség és az egyedülálló szülők helyzete is, de mindegyik témánál csupán annyit időzünk, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy John életét és karakterét még jobban megértsük. (Apropó, John: James Norton remek alakításáról se feledkezzünk meg!) Talán nem ez a film mozgatott meg intellektuális értelemben a legjobban az utóbbi időben, de mivel Pasolini végig kifejezetten jól bánt az arányokkal, végeredményben attól is meg tudott kímélni, hogy érzelmes története teljesen maga alá temessen, ezért aztán meleg szívvel tudom ajánlani azoknak, akik nem riadnak meg egy kis elérzékenyüléstől.