Főkép

Frank Herbert élete legnagyobb „hibája” volt, hogy meghalt. Nem elég, hogy nem tudta folytatni a kötetről kötetre egyre döbbenetesebb magasságokba és mélységekbe hatoló sci-fi sorozatát, a Dűnét, de fiát, Briant sem tudta megakadályozni abban, hogy előzményeket meg folytatásokat írjon a Dűnéhez. Aki mindezt a Kevin J. Anderson nevű bértollnok segítségével vitte (viszi?) végbe. Amivel nem lenne baj, ha képes lenne az apja színvonalát hozni, de sajnos nem így van – már ha hihetünk Dűne-rajongók ezreinek, akik az interneten sorozatosan kifejezték nemtetszésüket. Magam egyik Brian-féle regényt sem olvastam, de néhány, számomra mérvadó véleményt képviselő ismerősöm igen, és ők sem voltak elégedettek.

 

Hanem azért az első előzmény könyvből készült képregényt elolvastam, és a véleményem egyáltalán nem tisztán negatív. A sztori, bár néhol megbicsaklik, alapvetően izgalmas űropera, ha nem a Dűnéről lenne szó, nem is lenne vele bajom. A Dűnéhez mérten viszont erőltetett és fölösleges, én legalábbis megelégedtem volna azzal, amit Frank atya megírt szereplői előéletéről, családjaik múltjáról. Ebben a történetben az első két Dűne regény főszereplőjének, Paulnak az itt még fiatalkorú apja, Leto az egyik főszereplő, de számos jól ismert karakter felbukkan, így a még szintén kölyök Duncan Idaho is, vagy az itt még jóval ifjabb és kevésbé teltkarcsú Vladimir Harkonnen báró. És Arrakis, a sivatagbolygó is a történet egyik helyszíne, bár sokkal több szerep jut más világoknak, mint a Dűne regényben.

 

A történet tehát hasonlóan gyengébb, mint a Star Wars utólag összeeszkábált előzményei, ám a képregényt megmenti a rajzoló, Dev Pramanik, de Alex Guimarães színező munkája is kimagasló. Ők ketten mindent megtettek, hogy a képsorok ne tűnjenek zavaróan digitálisnak, az árnyékolások, a különféle bolygók eltérő színvilága, a szereplők jól megkülönböztethető arcai, a mozgást, akciót remekül érzékeltető megoldások mind szerepet játszanak abban, hogy képregényként a Dűne – Az Atreides-ház határozottan jól sikerült. Viszont a borítók, melyek jellemzően más művészek művei, nekem zavaróan digitális grafikáknak tűnnek, egyik-másikuk sokkal, bocs, de ostobább képregényt sejtet, mint ami lapozás után következik. Merthogy a képregény eredetileg folytatásokban, képregényfüzetekben jelent meg, és mindnek megtaláljuk a borítóját is ebben a gyűjteményes kötetben. Sőt, a könyv végén egy (sok esetben messze meggyőzőbb) borítógalériát is találunk, valamint néhány oldal forgatókönyvét.

 

Bár arról nem győzött meg ez a kötet, hogy elolvassam a Brian és spanja által írt, vaskos regényeket, a képregény folytatását nagyon is várom.