Főkép

Régen volt, hogy Yneven játszódó történetekkel szórakoztattam magamat, ezért egyfajta időutazás volt ismét M.A.G.U.S.-irodalmat venni a kezembe. Egyrészt azért, mert visszavitt húsz évvel ezelőtti önmagamhoz; másrészt azért, mert a Komisz mesék vállaltan visszatér Ynev forrásvidékéhez, a kalandos történetekhez, és ezt a kalandregény-hagyományt viszi tovább.

 

A Komisz mesék novellagyűjtemény, helyet kap benne a címadó kisregény mellett tizenegynéhány novella. Ezek a novellák három csoportba oszthatók: a Zöld Vadász rövid meséi, a Valami Valamije történetek („A tó szörnyetege”, „A kán testőre”, „A templom istennője”, „A jégmező démona”, „A grófkisasszony szeretője”), és a „hagyományos”, vagy talán a Legendák és enigmák sorozathoz köthető történetek. Továbbá van még – szokás szerint – egy függelék is, ami ismét a világépítést szolgálja.

 

Nagyon régen nem foglalkoztam Ynevvel, ezért a mostani olvasás során elsődleges szempontom az volt, mennyire szórakoztató ez a kötet egy átlagos fantasyrajongó számára. Ennek alapján nekem úgy tűnik, hogy a Komisz mesék remekül hozza a Robert E. Howard és Edgar Rice Burroughs forrásvidékéből eredő fantasyt: a Zöld Vadász történetei kivételével minden novella a kalandról szól. A Valami Valamije történetek ujjgyakorlatoknak tűnnek, ahol a szerző láthatóan a kalandregények megszokott helyzeteivel és fordulataival kísérletezik, de nagyon hamar elhagyja a leckefelmondást idéző fantasy toposzsorolást. Számomra „A jégmező démona” és „A grófkisasszony szeretője” volt a két legérdekesebb történet ezek közül; ugyanígy az „Isteni szerencse” tűnt a legérdekesebb a „hagyományos” novellák közül. Mindegyik esetben a fantasy, a kalandregények fordulatainak ötletes felhasználása miatt vált érdekessé a novella. Az „Isteni szerencse” megértéséhez talán átlagosnál több „ynevológiai” ismeret szükséges.

 

A kisregény, a Komisz mesék, ugyancsak megállja a helyét magában is. A Rejtő-féle furcsa szereplőkkel kilép az unalmas, patetikus fantasy történetek kereteiből, és még elég csavar is akad benne. Számomra problémát jelentett, hogy nem tudtam követni, ki, mikor, hová megy, nem volt tiszta a történetmesélés, néhol túl sűrű, máshol túlságosan is bő volt a szöveg. Itt Ynev kifejezetten ártott a történetnek: habár érdekes, hogy megvillantja a világ egyik nagy kataklizmája utáni világot, a világhűség miatt a nevek és helyek egymásba folytak, és nem használta a másik rejtői trükköt, a beszélő neveket, amivel segíthette volna az olvasó tájékozódását.

 

A Zöld Vadász történetei és a novellák keletkezéstörténetei ugyanúgy új réteget jelentenek a M.A.G.U.S.-ban. Az első a kitalált világ metahőse, a „mese a mesében” tükröződése, a második az író kibeszélése a vállalt fikciós keretből. Sherwood egyébként is szeret így játszani a M.A.G.U.S. irodalmának hagyományával, ez látszik a függelékből is, ahol korábbi regényekre, szerepjáték-kiegészítőkre utal.

 

A Komisz mesék rámutat arra is, hogy a M.A.G.U.S.-regények önmagukat korlátozzák. Minden, ami szétfeszíti a világ és a stílus, az epikus fantasybe oltott kalandregény kereteit, kilóg Ynevből. A novellák szándékoltan igyekeznek visszatérni a fantasy forrásvidékére. Tulajdonképpen az eredetileg ’80-as évek VHS-kultúrájára építő Ynev is ebből táplálkozott közvetve, és jogos a felvetés, hogy innen merítsen ihletet, aki Ynevet akar írni. Csakhogy a popkultúra alapelemei önmagukban mára aligha érdekesek, hiszen unalomig ismertek. A Komisz mesék is ott kezd el érdekessé válni, ahol Sherwood meghaladja a formulákat, ahol azokkal kezd el játszani, csakhogy az már nem egészen Ynev, hanem általában jó fantasy. A benyomásom az, hogy a M.A.G.U.S. tematikája és hangulata fogta vissza a kísérletezőkedvét.