Főkép

Christopher Moore napjaink talán legviccesebb szerzője. Illetve lehet, hogy ő maga savanyú egy pofa, még sosem találkoztam vele, de a könyvei csuda viccesek. Vagyis, a viccességük is erősen megkérdőjelezhető, mert az a fajta humor, amely eme köteteket feszíti, nem mindenkinek kenyere ám. Moore művei nemhogy a prüdériát, de az általában vett jóízlést sem kímélik, bőségesen áradó, gyakran alpári poénjai még a legtürelmesebb embert is lefárasztják, és akkor még nem szóltam a cselekmény teljesen indokolatlan bakugrásairól.

 

Na persze, a Bolond sorozat harmadik részéről szólván ez senkit nem lephet meg, aki olvasta a korábbiakat (vagy bármi mást Moore-tól), ámbár a korábbi kettő ismerete sem szükséges ennek az elolvasásához, mert az alkalmankénti visszautalások mellékesek a regény cselekménye kapcsán. Meg aztán aki azokat olvasta, és még mindig kézbe veszi Mocsár Kristóf műveit, az magára vessen.

 

Az említett Bolond tényleg az, udvari bolond értelemben, amúgy Tarsolynak hívják, mély növésű, ám fürge mozgású és észjárású figura, akit valamiért Moore rendre Shakespeare műveinek kulisszái és cselekménye közé kever. Mely kulisszákat még hagyján, hanem hát a sztorikat iszonyatosan eltorzítja írónk. A kötet végi utószavában elmeséli, hogy ehhez a regényhez egy bizonyos Shakespeare szakértő segítségét is igénybe vette, de nehéz ezt elhinnem. A Shakespeare művein tett ilyen fokú erőszak és meggyalázás még tán azoknál is kiverné a biztosítékot, akik csupán az iskolában, kénytelen-kelletlen olvasták valamely művét. Jelen esetben ez a mű egyébként leginkább a Szentivánéji álom, plusz számos apróbb utalás egyéb darabokra.

 

Szóval Tarsoly és melák cimbije, Nyáladzó Athén partjain köt ki, s miután túlélik a csónaktörést, hamarosan szövevényes intrikák hálójába keverednek. Van a regénynek egy pontja, amikor felmerül az olvasóban, hogy nem-e krimit olvas épp, ám Moore még tán a szokottnál is őrültebb húzásokkal, ötletekkel és szereplőkkel eléri, hogy az olvasó ennen elméje épségében is kételkedni kezdjen – de az íróéban biztosan. Hogy aztán mi lesz Pukkal, Titániával, Oberonnal és a darab további számos szereplőjével… hagyjuk is. Moore összes magyarul megjelent művét olvastam, így komolyan úgy érzem magam, mint az az idióta, aki tizenöt pofon után visszamegy ugyanoda, ahol azokat kapta, hogy begyűjtse a tizenhatodikat is.

 

Amúgy… nem fogok olyat leírni, hogy nem olyan szörnyű. De, az. Mégis, mégis (tizenhatodjára is) sokat nevettem rajta, ami újabb szegénységi bizonyítvány, de egyszerűen akkora baromságokat hord össze ez az ember, annyira abszurd és mindenre fittyet hányó és kiszámíthatatlan poénokat, hogy nem tudtam megállni. És ha már itt tartunk, meggyőződésem, hogy Pék Zoltán fordító is élvezte a melót, legalábbis a kézművesekből alakult színi társulat tagjainak neveinél brillírozik (némileg az Asterix képregények beszédes neveire emlékeztető módon). De amúgy több olyan pontja is van a regénynek, főleg ahol feltűnik egy bizonyos Ragyás, hogy felmerült bennem, hogy szerkesztő látta-e ezt (mármint az eredetit, nem a fordítást).

 

És akad minimum egy pontja a regénynek, ami viszont megdöbbentően szép. Ez is szokása Moore-nak, hogy az irdatlan, kíméletlen és beteg poénözön közepette bedob valamit, ami vagy költői, vagy filozofikus, netán mindkettő. Sőt, itt a rabszolgaság ellen is szót emel. De ez sem elég ahhoz, hogy visszatartson a refrénként ismétlődő megállapítástól: a Biff evangéliuma olyan zseniális mű volt (azt is ő írta), hogy ahhoz képest ez megint csak egy szórakoztató, de ordenáré nagy baromság. Shakespeare mókusoknak, hm… Lehet, hogy már a címnél gyanakodnom kellett volna?