Főkép

A sorozat harmadik részének címe nem hatásvadász kitaláció, és természetesen szó sincs alvilági kapcsolatról, nemes egyszerűséggel így nevezik az itt élő afarok a Danakil-mélyföldön található Erta Ale tűzhányót. Amikor az eredeti Kittenberger Kálmán erre járt, azt írta a naplójába:

„Danakil-földön sem víz, sem erdő nincs. Én körülbelül 100 kilométernyire mentem be, de ha rosszat álmodom, álmomban azon a vidéken járok. Holdbéli táj”

 

Ez csak egy példa arra az alaposságra, ami eddig is jellemezte a korábban megjelent köteteket, ha valós események és személyek felhasználásáról volt szó. A képregényben említett, a történelemre hivatkozó eseményeknek mindig megvan a valós alapja, és az ismertebb helyszínek sem a fantázia szülöttei.

 

Persze amíg ide eljutnak hőseink, számos kihívással kell megküzdeniük, és jóféle kalandregényről, akarom mondani képregényről lévén szó, a szerzők nem fukarkodnak az izgalmas fordulatokkal, ráadásul ha lehet, a korábbiakhoz képest még magasabb fokozatra kapcsoltak a különféle történetszálak keverésével. Nyilvánvalóan érződik Somogyi György forgatókönyv-íróként megszerzett tapasztalata, és ha jól tudom, akkor a humorért Dobó István felelt. Mert miközben zajlik a több földrészre kiterjedő akció, gyakorta megidéződik Rejtő Jenő szellemisége, illetve elhintenek pár utalást a megjelent regényeire, mi több ezek nem puszta szeszélyből vagy jópofaságból becitált mondatok, hanem apránként beépülnek a történetbe, és néha kimondottan meghatározóak lesznek. Gondolok itt például a probatbicol szerepére, ami egy másik kitalált regényfigura, möszijő Hector Pierrot belga magándetektív személyéhez kapcsolódik. De ugyanígy említhetem Verne és Wells említését, vagy utalást a Félelem és reszketés Las Vegasban film címére (Félelem és reszketés Massawában), és még folytathatnám a sort egy ideig.

 

A sorozat másik erőssége szerintem az elképzelt steampunk világ ábrázolása. Korábban is voltak kifejezetten ihletett rajzok ebben a témakörben, emlékezzünk csak vissza az olimpiai motorcsónakversen grandiőz paneljeire, de most tényleg a szemünk előtt elevenedik meg az a világ, ahol a hétköznapok szerves részét képezik a gőz hajtotta technikai találmányok használata. Telefon, hordozható telefon(!), léghajók, vonatok, kocsik, robotok (pincér, sofőr), az egyszerű közrendőr felszerelése – Brazil egyszer sem esik túlzásba, viszont amikor kell, nem spórol a részletekkel.

 

Most érkezett el a pillanat, hogy megdicsérjem és megköszönjem azt a fejlődést, amit a 2016-ban megjelent első kötet (Fabriqué en Belgique) óta végbement a képi világ terén. Hamarjában Lakatos István Miserere homine – Ember irgalmazz! műve jut eszembe, ahol ennyire részletgazdag burjánzást láttam. Ha valaki veszi a fáradtságot, és egyhuzamban olvassa el mindhárom kötetet, az saját szemével látja, honnan hová jutottunk el, miként változtak a rajzok, hogyan lett egyre szebb, egyre kidolgozottabb Brazil stílusa. Az egyik csúcspontot szerintem az utolsó (XLVIII) oldal záróképe jelenti, amely kapcsán egyáltalán nem érzem túlzásnak a Dürer hasonlatot. Bele sem merek gondolni, hogy mennyi idő lehetett ezt megrajzolni. Tetszik a képkockák változatos elhelyezése, méretük és a keretek, illetve azok hiányának variálása. Kifejezetten élveztem azokat a jeleneteket, ahol szöveg nélkül, pusztán a képregényes eszközök használatával halad előre cselekmény (Verbelen és az asztal XLI-XLII. oldal).

 

Miközben össze-vissza loholunk a világban, arra is jut idő, hogy a fontosabb szereplők kilépjenek egysíkúságukból. Kittenberger csak úgy mellékesen moralizál egyet a technikai fejlődés kapcsán az élővilág és a haladás antagonisztikus szembenállásáról. Baka és Ács az életükre törő fanatikusokon kívül saját gyengeségeikkel is meg kell küzdjenek legújabb küldetésük során, miközben régi ellenlábasuk, Liza egyre érdekesebb karakterré válik – bár őt még mindig nem tudtam megszeretni.

 

Egyetlen negatívumként csupán azt tudom megemlíteni, hogy a sorozat utolsó része még nem készült el, ezért még legalább egy évet kell várnunk a befejezésre. Mondjuk ez nem jelent gondot, mert így lesz indokom arra, hogy miért töltök órákat a füzetek újraolvasásával, a képekben való gyönyörködéssel. Bár messze még a december, abban teljesen biztos vagyok, hogy A pokol kapujában az idei év egyik legjobb képregénye lett.