Főkép

Angélique Kidjo: Mother Nature

 

Két éve már annak, hogy megjelent a Celia Cruznak emléket állító Angélique Kidjo-album, szóval pont itt van az ideje a folytatásnak. Bár a folytatás szó erős túlzás, hiszen az utóbbi pár lemez alapján szerintem nincs ember, aki előre megmondta volna, hogy vajon merre megy tovább, tesz zenei kitérőt a Beninben született énekesnő.

 

Röviden összefoglalva: hazatért. Negyven évvel az első lemeze után újra felkereste szülőföldjét, és fiatalokkal körülvéve vonult a stúdióba. Az eredmény egy változatos afrobeat muzsika lett, amit a vendégeknek köszönhetően kortárs pop, R&B és hiphop gazdagít. A szövegek között vannak politikusabbak, mint például a klímaváltozással foglalkozó címadó szám, és a rendőri túlkapásról szóló „Dignity”. Ez utóbbiban Yémi Alade társaságában emeli fel szavát az elnyomás ellen – ebben érdekesnek találtam a szintetizátorok használatát.

 

Kedvenceim közé tartozik az „Africa, One Of A Kind” című nóta, ami annyira afrikai ritmussal bír, amennyire csak lehet, és picit meglepő módon ebben főként a két vendég – Mr Eazi & Salif Keita – énekel/szövegel, Angélique Kidjo csak a refrénben, illetve csak néha szólal meg.  Úgy érzem, ebben mindenki a saját (kedvenc) zenéjét teszi a közösbe – talán éppen ezért lett ilyen emlékezetes darab.

 

A címadó nóta bár nem a legdinamikusabb a lemezen, azért a jazzes szaxofon és a ritmusszekció sokat dob rajta, és persze nem utolsósorban Angélique Kidjo itt egyedül énekel, és maradéktalanul érvényesül a tehetsége, nem kell másokra figyelnie. Az éneket tekintve a másik kedvencem a „One Africa”, mert ebben úgy sorolják fel az afrikai országokat, hogy nem tűnik erőltetettnek, és közben a zene megmarad csa-csának. Ez az egyik kifejezetten táncolható tétel, a másik pedig az albumzáró „Flying High” – ezek is saját dalok, amikben egyedül énekel.

 

Hangulatát tekintve vannak sötét pillanatok (Mycelium) és kifejezetten optimista elképzelések (Omon Oba), amik értelemszerűen a zenében is visszaköszönnek. Azonban Kidjo ellenállhatatlan hangja, legyen bármi a mondanivaló, annyira tele van energiával, hogy gyakorlatilag mindent beragyog, és ellenállhatatlan koktélt alkot a húzós afrobeat muzsikával. A sokszínűség, az együttműködés és a közösségi munka pedig nyilvánvalóan a jövőbe mutató lépés, jól hallhatóan fontos számára. Ez többek között megnyilvánul a különféle nyelvek használatában – újabb utalás a kultúrák és az emberek egyenrangúságára.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Africa, One Of A Kind, One Africa (Indépendance Cha-Cha), Dignity

2021-ben megjelent album (Universal Music)

Weboldal: https://www.facebook.com/angeliquekidjo

 

 

 

 

 

Napfonat: Szól a Világ

 

Kifejezetten üdvözítőnek tartom, hogy a magyar világzenében egyre gyakrabban bukkannak fel hölgyek, mert rendre hoznak valami újat, valami egyedit, ami az eddigi tapasztalataim szerint csak előnyére válik a műfajnak. Az meg már csak hab a tortán, hogy a Dalinda után itt egy újabb a cappella formáció.

 

Illetve egy jobbára a cappella formáció, mert vannak dalok, amelyben az éneken kívül például kézi dobot és citerát használnak. Van, ahol ez kifejezetten hangsúlyos, mint például „A pünkösdi rózsa” című számban, ahol többféle ütőhangszer támogatja a szöveget, majd a közepén kapnak egy saját blokkot. Ha valakinek eddigre nem lett nyilvánvaló, hogy ez a lemez jóval több mint egy szabvány magyar népdalgyűjtemény, az biztosan elcsodálkozik a következő, szomorú tételnél (La Llorona), hiszen ez a spanyol ballada a Kárpát-medencétől messze született. Az egyik kedvenc ottani legendám, a síróasszony-szellem zenés feldolgozását olyan nagy nevektől hallottam korábban, mint Chavela Vargas és Lila Downs. Hozzájuk képest a Napfonat előadása egészen más, gyönyörűen szól, kristálytiszta és szép – csak hiányolom belőle a fájdalmat, a gyászt, a tragédiát. Muszáj lesz élőben meghallgatnom, majd akkor döntök véglegesen ezzel kapcsolatban.

 

Érthető módon azokban a dalokban, ahol a fiatal lányok, asszonyok, öntudatosan/dacosan/kedvesen kommunikálnak a világgal, ott nemcsak a szövegek beszélnek, hanem átjön a hangulat, az érzés. Éppen ezekért a pillanatokért vagyok hálás, és gondolom úgy, hogy igenis van bennük potenciál. Hiszen ahogyan összeválogatták ezt a sokszínű, különféle nyelveken megszólaló, különféle zenei közegből származó dalcsokrot, az valóban új színt jelent a magyar világzenében – és akkor a hangszerelésről, a hangzásról, a saját kompozíciókról még nem is beszéltem. Ezért gondolom a Farkas Kriszti, Szalay Heni, Szarka Anita, Tóth Eszter és Tóth Orsi alkotta együttesről, hogy ígéretes a bemutatkozásuk. Bár eddig nem mondtam, de mivel világzenéről van szó, remélem, mindenki tisztában van vele, hogy az eredeti dalokat saját képükre formálták, gyúrták. Ami azért nem semmi teljesítmény, hiszen nemcsak a dalok, hanem a tagok is eltérő zenei közegből érkeztek, és sikeresen megalkották saját közös hangjukat. A lemezt hallgatva nemcsak az egyéni teljesítmények nyűgöznek le, hanem ahogyan közösen megszólalnak, kórusban, polifóniában, tökéletes egységben.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: La Llorona, Eszter Dala, A pünkösdi rózsa

2021-ben megjelent album (FolkEurópa Kiadó)

Weboldal: https://www.facebook.com/napfonatzene/