Főkép

2015-ben olvastam először Yrsa Sigurðardóttirtól egy kötetet (Emlékszem rád), ami akkor olyan hatással volt rám, hogy azóta is árgus szemekkel figyeltem a megjelenéseket. Az a kötet csak egy szólótörténet volt, azóta azonban már sorozatba is kezdett az írónő, a Huldar és Freyja páros sztorija már a negyedik résznél tart, amely a baljós Vesztőhely címet kapta. Nem véletlenül, mert ez megint nem az a könnyed, kis süti-kis kávé mellett elmajszolós könyv, ami nem hagy igazi nyomot az olvasó életében, a gondolataiban. Számomra továbbra is rejtély, hogy tud édesanya és nő létére ilyen kegyetlen gyilkosságokat kieszelni, és aztán tökéletes regénnyé formálni, de most már elengedem ezt az érzést, és egyszerűen csak élvezem a csavaros történeteket tőle a jövőben.

 

Felakasztott tetemre akadnak a rendőrség munkatársai, ami első látásra öngyilkosságnak tűnik, de később beigazolódik a szörnyű gyanú: nem önkezével vetett véget az életének az áldozat. Huldar nagy erőkkel veti bele magát a nyomozásba, ráadásul a halott lakásán talált kisfiú miatt a gyermekvédelmet, és Freyját is be kell vonnia az eset felgöngyölítésébe. Mondanám, hogy a megszokott módon megy a bizonyítékok gyűjtése, de ez nem teljesen igaz: folyton felbukkan egy olyan félmondat, elszólás, motívum, ami valahogy nem illik a képbe.

 

Nyugtalanítóak ezek az események, olvasóként is, hiába próbáltam meg rendezni a fejemben ezeket a nyomokat, valahogy sosem álltak össze kerek egésszé. És mivel most maga a párbeszédek és a főszereplőpáros évődése nem hozza az elvárt szintet, erre a vonalra kerül át a feszültségkeltő szerep. Szinte az utolsó utáni pillanatig képes fokozni ezzel a feszültséget a szerző, hogy aztán a végén jöhessen egy nem várt fordulat, ami megválaszolja a nyitva hagyott kérdéseket.

 

A nyomozás során a rendőrség látóterébe kerül egy baráti társaság, akikről aztán csak nagyon sokára derül ki, mi is a bűnük pontosan. Ez a késleltetés, az információ visszatartása nekem tetszett, mert valóban elérte vele a szerző, hogy nem szívesen hagytam abba az olvasást. A témaválasztása is aktuális, reflektál egy társadalmi problémára, de teljesen más nézőpontból mutatja meg, milyen hatással lehet egy erőszakos cselekmény az áldozatra és annak családjára. Nagy erőssége Yrsa Sigurðardóttirnak, hogy nem sematikusan ábrázol egy-egy ilyen nehéz kérdést, hanem kimozdítva minket, egy lépéssel hátrébb kényszerítve szemlélteti velünk a következményeket. Emellett még egy fontos célcsoportot is beemel és láthatóvá tesz a számunkra: a bántalmazott kapcsolatban élő, elnyomott személyek mindennapjaiba is betekintést nyújt.

 

Talán ez a kötet kissé lassabbra, vontatottabbra sikerült, mint a korábbiak, jóval kevesebb vér folyik benne, inkább a lelki oldala kerül a fókuszba. A motivációk felfejtése, a hosszú ideig érlelt bosszú pusztító ereje. Huldarból és Freyjából most nem kaptunk annyit, mint a korábbi kötetekben, de így sem lehet okunk panaszra, Yrsa Sigurðardóttir pszichokrimije borzongató perceket fog szerezni a skandináv vonal kedvelőinek.