Főkép

Szomorúan hétköznapi fajtája a földi pokolnak, amikor az élet katasztrófák várásával és azoknak elhárítására tett erőfeszítésekkel telik. Vajon hazajön-e, akit hazavárok? És milyen állapotban? Ha rosszul sikerült felnőtt lett a gyerekből, milyen restanciáim keletkeznek, míg a ki nem mondott bűnvádtól meg nem szabadulok? Ha a telefonom csörög, fel kell-e vegyem annak, aki annyiszor bántott, mégsem tudom, mégsem merem elengedni? Ez néhány példa csupán a közvetlen környezetemből, egész a kályhától indulva… A Berlin, Alexanderplatz legújabb feldolgozása abból a szempontból mutat rokonságot e részben megfigyelt, részben átélt dilemmákkal, hogy a bukás előszele folyamatosan borzolja alatta a nézői idegeket, szinte elviselhetetlen feszültséget teremtve három órán keresztül. Emellett, talán nem meglepő módon, a kést a kitárt szívbe az készül beledöfni, akit legközelebb enged magához ez idő alatt. Pusztító és pusztított egyszerre emelkedik fel a nyomorból, de egyikük túl közel repül a naphoz, és tudható, hogy magával rántja majd a másikat is. És székünkben ülve nincs mit tenni, csak figyelni az ismeretlenül ismerős helyzetet.

Francis (Welket Bungué) olyan távol van a naptól az események gyújtópontjakor, mint Afrika Európától, ahová egy hajótörést követően úszva átérni próbál. Végül sikerül neki, ám szerelmét elnyeli a sós víz, és ezt képtelen megbocsátani magának. Talán nem véletlenül: sötétséget cipel a lelkében az ígéret földjére, pedig megfogadja, jó emberként, a hullámok által tisztára mosva kezd új életet. A saját kezét nyomorúságos pózba csavaró, magát áldozatnak beállító Reinholddal (Albrecht Schuch alakítása gyomorforgatóan tündöklő) feketemunkásként találkozik, és a férfi egy teljesebb élet ígéretével csábítja maga mellé. Igaz, ő kábítószerárusok hálózatát vezeti afféle kiskirályként, Francisnek ebben elég a dílereket ellátó szakácsként részt vennie kosztért, kvártélyért és a megunt szeretők öleléséért cserébe. Amikor pártfogója rablótámadásba rángatja, Francis tisztulni vágyó énje fellázad, mire a barátként mutatkozó mentor kidobja a száguldó autóból, a férfi pedig könyöktől lefelé elveszíti a bal kezét. Ezután Reinhold többé nem mutatja kacskának a sajátját, ami képi nyelven számomra azt jelenti, hogy kettejük sorsa végérvényesen összefonódott. És valóban: bár Francis szerelemre lel az egykori prostituálttal, Miezével (Jella Haase), még mindig agresszorában keresi a feloldozást, mintha a kettejükben élő démonok elpusztíthatnák egymást.

 

A film alapjául szolgáló 1929-es Alfred Döblin-regényt szokás a szegények és elesettek hattyúdalaként aposztrofálni, amiben az elítélt gyilkos, Franz Biberkopf keresi a megdicsőülés útját, ám tudatlanságában egyre mélyebbre süllyed a bűnben. Modern kori inkarnációja, Francis hasonlóan értetlenül áll a világát mozgató láthatatlan kéz ténykedései előtt, és hogy vajon megmaradt jobbjával képes lesz-e megállítani a felé törő áradatot, abban egyre nehezebb hinni. A múlt század húszas éveinek végén az akkori rendszer dobálta e tehetetlen antihőst kedvére, és a jelenkori Franz/Francis döntőbírája az lesz, hogy az uralkodó berendezkedés majd’ száz évvel később mennyit változott. Ebből a perspektívából szemlélve az Alexanderplatz negatív zárása vagy esetleges happy endje inkább tekinthető Németország fejlődése fölötti véleményalkotásnak, mint az emberi mozgatórugók látleletének.

A filmet fejezetekre osztva prezentálja Burhan Qurbani rendező (Ifjak és erősek), és amennyiben streamelünk, ez a forma kiváló alkalmat ad némi szünetre, megpihenésre közben. Az elmúlt hetem sűrűsége szinte kikövetelte tőlem az effajta törésekkel szabdalt megtekintést, ám rá kellett jönnöm, nem szükséges fatalistának lennem, hogy megtaláljam a kényszer szülte hasznosságot ebben. Hosszan, grandiózusan bugyog elő Berlin legmélyéről ez a pitiáner gengsztertörténetbe oltott gyomorszorító fejlődésmese, aminek végkifejlete legalább olyan megosztónak várható, mint cselekményének egésze. Közben oly széles színárnyalatát mutatja be az erkölcsi palettának, hogy lehetetlenségnek érzem egyetlen szóval jellemezni mint egészet. Kettőssége még itt rezonál bennem, táncba küldve a jó és rossz értelmezését. Talán – hatására – nem egyedül érzem ezt így.