Matthew McConaughey: Zöldlámpa

Az első Matthew McConaughey-film, amit életemben láttam, azt hiszem, a Hogyan vesztísünk el egy pasit 10 nap alatt? volt. Ráadásul moziban! A moziba járás nem volt ugyanis számomra mindennapos esemény (ezúton is köszönöm édesapámnak, aki a szüleim válása utáni rendszeres „apás hétvégéken” képes volt ilyesféle romkomokra időt és pénzt áldozni; becsülöm a türelmét!). Matthew tehát rögtön a szélesvászonról vetette rám először csábos mosolyát, ami elvileg akár helyzeti előny is lehetett volna, mégis azon kevés híres és jóképű férfiak közé tartozik, akikbe sohasem habarodtam bele igazán.

Ehelyett a jelenet, ami belém égett a filmből, az idilli kártyázás a férfi családjánál az első közös romantikus hétvégén, amikor is minden feltételezett blöffnél hangosan kiabálják: „Kamuuu!”

Nos, mintha egy kisördög hasonlókat sutyorgott volna a fülembe, miközben McConaughey önéletrajzi könyvét, a Zöldlámpát olvastam.

Alcíme szerint a kötet szerelmes levél az élethez, és ezt támasztja alá a szerencsét, a sikert, a jó úton haladást jelképező zöldlámpa motívuma is, amely hol alapvető természetességgel, hol kissé erőltetetten, de végigkíséri a szöveget. Azt sugallja, Matthew megtalálta a boldog élet titkát, és most megosztja velünk minden bölcsességét, mert…. miért is ne? Miért tartaná meg magának? A könyv tele van az általa kigondolt aranyköpésekkel, bölcselkedésekkel, jegyzetekkel, versekkel, amelyek a különleges tipográfiai megoldások révén is vonzzák a tekintetet. Sőt, az egész kötet gyönyörű az itt-ott „beragasztott” jegyzetekkel, a „kézzel írott” közbevetésekkel, a fejezeteket elválasztó zöld oldalakkal: ezek is azt sejtetik, itt valami nagy okosság lakozik a betűk között, mögött…

Kamu…?

Tipográfia ide, nyomdai megoldások oda, a Zöldlámpa legjobb részei azok, ahol csak folyik a szöveg, mindenféle közbeékelés nélkül; ahol Matthew csak mesél. Mit mesél; sztorizik! Felejthetetlen, meghökkentő, szívmelengető történeteket mesél a szüleiről, a diákéveiről, a filmiparbéli próbálkozásairól, az utazásairól… A történések időrendben követik ugyan egymást, mégsem teljesen hagyományos önéletrajzi narratíva ez: itt születtem, ide jártam iskolába, itt ismerkedtem meg a híres emberrel, aki elindította a karrierem. Matthew ehelyett megkérdezi az olvasóját: elmeséljem, hogyan estek néha egymásnak a szüleim – akik kétszer váltak el és háromszor házasodtak össze –, hogy aztán mégis a konyhapadlón szerelmeskedve kössenek ki? És azt hallottad már, hogyan terrorizált egy ausztrál család a diákcsereprogram alatt? Nem is, várj, várj, van egy még jobb: elmondom, hogyan vettek rá a nedves álmaim, hogy előbb Dél-Amerikában, aztán Afrikában kalandozzak! … Ó, és amikor letartóztattak, mert beszívva, meztelenül doboltam a házamban hajnali háromkor? Akkor már híres voltam!

Kamu…?

Matthew sztorijai külön-külön is izgalmasak, de együttvéve pont attól válnak igazán érdekessé, hogy nem adnak maradéktalanul kerek képet a színészről. Látjuk felvillanni a fiatal fiút, a kezdő színészt, a lakókocsiban élő kalandort, a romkom szerepekbe beskatulyázott hírességet, a szerelmes férfit, és az önmagát újradefiniáló Oscar-nyertes művészt – de csak egy-egy pillanatra, ráadásul néhol ezek a felvillanások egymásnak ellentétes képet mutatnak Matthew-ról.  Nyilvánvalóan vannak olyan részei is az életének, amelyek nem kerültek bele ebbe a könyvbe (valószínűleg elég sok), és egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy amit viszont elmesél, az úgy is történt meg… Pontosan ezért sokkal jobban szórakoztatott a könyv, mint amit a bölcselkedő fülszöveg és előszó alapján vártam. Ha meg is említi néhány nehézségét, azt elnagyolva és szükségből teszi, hogy az adott történet végén a csattanó még nagyobbat szóljon. Kétlem, hogy bárki McConaughey-től lesné el a sikeres, boldog élet titkát (legalábbis nem az „életrajza” alapján), de ha esetleg olvasás közben te is azt hallanád, hogy valaki a háttérben azt suttogja, „Kamu!” – hagyd csak figyelmen kívül, és olvass tovább, mert tuti, hogy jól fogsz szórakozni.