Főkép

A regény élvezetéhez nem árt, ha az ember szereti az angol vidéki krimiket, mint amilyen, mondjuk, a Kisvárosi gyilkosságok (Midsomer Murders) című sorozat. Gyönyörű táj, különleges emberek és ráérősen haladó cselekmény – szóval mintha teljesen más világba kerülnénk, ahová ugyan már betette a lábát a XXI. század, de az itt élőknek ettől még eszük ágában sincs gyökeresen megváltoztatni az életüket. Csak időnként meggyilkolnak valakit.

 

Az sem jelent hátrányt, ha ismerünk idős embereket, nyugdíjasokat, mert akkor talán jobban megértjük jelen történet főszereplőit, akik bizony már túl vannak a hatvanon (illetve hetvenen, nyolcvanon), és legalább két szempontból nem tekinthetők átlagosnak. Egyrészt, életkoruk nem befolyásolja szellemi képességeiket, ugyanolyan teljesítményre képesek, mint ötvenévesen, másrészt anyagi lehetőségeiknek köszönhetően egy nyugdíjasfaluban élnek, és nem kell azzal foglalkozniuk, hogy miből fizessék ki a havi rezsiszámlákat.

 

Mivel az emberek általában nem arra kíváncsiak, miféle bűntényekbe keveredik a szomszédban lakó Mari néni, ebből a szempontból Richard Osman első regénye ideális szereplőket vonultat fel: egy szakszervezeti vezető, egy pszichológus, egy vélhetően titkosügynök és egy ápolónő (figyelembe véve korunk polkorrekt elvárásait, ügyelve a nemi és faji sokszínűségre). Ez a csipet csapat szabadidejének egy részét arra áldozza, hogy megoldatlan rendőrségi aktákat vizsgál, majd amikor egy tényleges gyilkosság történik, akkor azzal kezdenek el foglalkozni.

 

Ennek során felhasználják tudásukat, kapcsolatrendszerüket (elvégre mindegyiküknek van múltja, nem a semmiből érkeztek), mi több, időnként még a rendőrséget is igénybe veszik – de csak módjával, elvégre ki szereti, ha megmondják neki, mit és mikor csinálhat.

 

A cselekmény kellőképpen bonyolult, és ahogy szaporodnak a hullák (persze csak módjával), úgy válik egyre kuszábbá az ügy, amire csak rásegít a folyamatosan gyarapodó szereplőgárda. A végén már úgy éreztem, hogy lassan az egész falu, illetve a környék összes lakója beköszön, és igyekszik a maga módján valamit hozzátenni a történethez. Pár tippem bejött, de általában közel sem jártam a megoldáshoz, szóval ezen a téren sem okoz csalódást a regény.

 

A bájos vidéki környezet ellenére Osman gyors tempót diktált, amit érzésem szerint az idősebb olvasókra való tekintettel kialakított szerkezettel ér el. Rengeteg, nagyon rövid fejezettel dolgozik (114 fejezet jut a 367 oldalra), ráadásul folyamatosan változik az elbeszélő személye, így mindig történik valami, állandóan új nézőpontból látjuk az eseményeket, nincsenek üresjáratok.

 

Nekem nagyon tetszett a felbukkanó sokféle kapcsolatrendszer. Van itt szerelem, házasság, tragédia, gyász, család, és persze majd' mindenkinek vannak titkai (komoly bűnök és ártatlan semmiségek egyaránt) – itt tényleg hús-vér emberek járkálnak, élnek. Richard Osman szövege egyszerre laza, időnként humoros és nem utolsósorban életszagú (itt az ideje, hogy megdicsérjem Orosz Anna fordítót, szép munkát végzett). Aztán ott vannak az emlékek, hiszen aki hetvenéves, annak már bőven van mire emlékeznie, és ezek bizony nem tervszerűen bukkannak fel, hanem véletlenszerűen.

 

Az élet meg már csak olyan, hogy igazából sosincs vége, elvégre az egyén halálával nem néptelenedik el a Föld, ott bizony mennek tovább a dolgok. Pontosan így éreztem a regény végén – ugyan pár történet lezárul, de jóval több folytatódik, és ez a tény magában hordozza a folyatás lehetőségét. Remélem, nem kell sokat várni a folytatásra, amiből kiderül majd, hogy ez a fantasztikus négyes, vagyis a csütörtöki nyomozóklub mit művel legközelebb, és újra élvezhetjük a szépkorú A-team kalandjait (akár a bűnözőkkel, akár a modern világ jelentette kihívásokkal kapcsolatban).

 

Amiért viszont nagyon hálás vagyok, az nem más, mint egyfajta pozitív visszajelzés, megerősítés, miszerint az életünk nem ér véget harminc, hatvan vagy akár hetven év felett. Ha testünkhöz hasonlóan az elménket is karbantartjuk, akkor semmi akadálya nem lehet annak, hogy idős korunkban is új dolgokat tanuljunk, válasszunk hobbit, és használjuk mindazt a tudást, amire szert tettünk. Csak őrizzük meg kíváncsiságunkat, és élvezzük az életet!