Főkép

A vaskos és jó kilós súlyú, szépen kivitelezett, ámbár sajnos puhafedeles kötet fülszövege azt írja: „A képek különböző fajtáinak, mint a festészet, a fotográfia vagy a film, sokszor megírták már a történetét. A képek történetét viszont nem.” Ez egy kicsit félrevezető, mert bármily tartalmas is a könyv, igazából „csupán” a képek történetének egy adott gondolatmenetre felfűzött verziója.

 

Mivel nem vagyok képben a kortárs festészetben, David Hockney neve sem mondott nekem eddig semmit, noha most már látom, mekkora sztár, és jobbára érteni is vélem, miért (noha első ránézésre azért az ő képei nekem a „mi ebben a jó” kategóriába esnének). Martin Gayford műkritikus munkássága sem volt előttem ismert, de nem telt bele néhány oldalnál többe, hogy magával ragadjon kettejük beszélgetése.

 

Mert a könyv elvileg egy hosszú beszélgetés. Annyi bizonyos, hogy ezek ketten félszavakból is értik egymást, s ennek megfelelően dobálják egymásnak a labdát. Ugyanakkor világos, hogy ez nem egy valós beszélgetés, ahhoz túl sok benne az olvasónak szánt magyarázat. Aztán van, hogy túl kevés. Én legalábbis nem tudtam minden gondolatmenetüket követni, s nem csak azért, mert többször is igen szabad asszociációk mentén alakult.

 

Aki olvasta David Hockney magyarul 2003-ban megjelent, Titkos ​tudás: A régi mesterek technikájának újrafelfedezése c. könyvét, az már találkozott a szerző-művész azon meggyőződésével, mely szerint már a középkorban léteztek olyan lencse-, ill. tükör rendszerek, melyek segítségével a korabeli festőművészek ki tudták vetíteni az adott látványt, mely nagy segítségükre volt fotorealisztikus festményeik megalkotásában. Hockney érvelése maximálisan meggyőző, a könyvbe tett remek képanyagon is világosan nyomon lehet követni, hogy valóban jelentős technikai ugrás zajlott a késő középkor, ill. a reneszánsz idején. Sőt, már önmagában amiatt, ahogy a különféle technikai újítások szerepét megvilágítja, megéri megvenni a könyvet. Hiszen túl a fényképezés és a film előtti kivetítések szerepén egészen napjainkig veszik Gayforddal ezt a kérdést is, s elméláznak azon is, mit hozhat a jövő.

 

Így ez egy átfogó, elgondolkodtató munka, ám ami számomra a legfontosabb része volt, az az, hogy új nézőpontot adott. Meglehet, máshol is írnak arról, hogy a perspektívikus ábrázolás valójában ugyanúgy torzít, mint megannyi, a képzőművészetben, ill. ábrázolásmódokban korábban feltalált egyéb leképezése a valóságnak. De most értettem meg igazán, hogy valóban, az emberi látás, a szemünk és agyunk által látott kép akár két, akár háromdimenziós leképezése mind-mind téves, hamis, és hiba lenne egyenlőségjelet tenni a valóság és ezen leképezések bármelyike közé.

 

A fotográfiáról szóló részekkel két bajom volt, az egyik, hogy a máskülönben színvonalas fordításban akadtak pontatlanságok (a magyar szakzsargonban máshogy honosodtak meg különféle kifejezések), ill. bármilyen zseni legyen is Hockney, túlzásnak érzem lekicsinylő, elítélő véleményét a fénykép, mint művészet tekintetében. Világos, hogy ő a maga festői oldalát képviseli, nincs is ezzel gond, csak ez egy olyan könyv, melynek szerzői, szóljanak bármily magyarázó részletességgel és alapos érveléssel is, alapvetően kinyilatkoztatnak. Nem tisztem vitázni velük, nyilván töredékét sem tudom mindannak a művészet kapcsán, amit ők ketten, de világos, hogy két teljesen más médiumról van szó, amit nem jó egy kalap alá venni.

 

Máskülönben lebilincselő, izgalmas olvasmány volt A képek története, nem olyasmi, amit érdemes egyben befalni, rá kell szánni az időt, hogy hasson, de utána más szemmel fogjuk nézni (és látni!) a képeket, legyenek bár évszázados remekművek vagy az Instán meg a Facebookon özönlő fotók.