Zenék a nagyvilágból – Rhiannon Giddens: They're Calling Me Home – világzenéről szubjektíven 276/2.
Írta: Galgóczi Tamás | 2021. 05. 16.
Szerintem érződik, hogy a két muzsikus között több van, mint egyszerű munkakapcsolat, mert jól hallhatóan egy hullámhosszon vannak, és ez kimondottan előnyére válik az idén megjelent albumnak. Már a két évvel korábbi There Is No Other is ilyen körülmények között fogant, és a köztük lévő kémiára csak ráerősített a járvány miatti korlátozás, mivel a kényszerű bezártságot a duó Írországban töltötte – ha úgy tetszik, kreatív szabadságon. Két új szerzemény mellett leporoltak tíz régi dalt, amelyek a rájuk jellemző módon az eredetitől teljesen eltérő karaktert kaptak.
Ha lehet, Giddens éneke minden korábbinál magával ragadóbb, tisztán szárnyal a zene felett, többnyire szomorú érzelemmel tele. Bánattal, lemondással – és az ehhez illő lassú tempójú muzsikával. De amikor picit gyorsabban játszanak – mint például az egyik új dalban (Avalon), amit, úgy sejtem, az ír környezet ihletett, és ezért kelta elemek vannak benne –, akkor sem a féktelen örömködés lesz úrrá rajtam, hanem a folk-rockos feelinghez egyfajta merengés társul. Mintha eső után a ködös-párás levegőbe burkolt zöld dombok között keresném a hazafelé vezető utat, ami, ha szimbolikusan fogom fel, az élet és halál között halad.
Sajnálatosan kevés alkalommal veszi kézbe Giddens a bendzsóját, pedig én főként azokat a dalokat kedvelem, amikben ezen játszik. Az „I Shall Not Be Moved” címűben például van valami dacosság, olyan, ami belső meggyőződésből, hitből fakad. Lehet, csak beleképzelem, de a gospel felszabadultságát idézik meg, csak sokkal visszafogottabban, lassabban.
Mindezek után talán meglepően hangzik, de a They're Calling Me Home tematikus album, amely az otthon fogalmát igyekszik megfogalmazni – időnként több mint száz éves dalok újragondolásával. Így egyszerre kapunk régi bölcsességeket vagy életérzést és modern megszólalást. Mert az előbb említett „I Shall Not Be Moved” olyan friss, mintha csak a múlt héten írta volna egy, az amerikai folkot szerető és ismerő muzsikus.
Értem a logikát, miszerint az otthonhoz hozzátartozik a halál is, hiszen valahol minden élet véget ér, de az „O Death” nekem sokkal inkább Giddens sokoldalúságára bizonyság. Elég csak a másik klippes dallal (Avalon) összehasonlítani, és azonnal feltűnik az eltérés. Míg ott „európaiasan” énekel, ez annyira fekete, amennyire csak lehet, ráadásul tele szenvedéllyel. Abban már nem tudtunk megegyezni feleségemmel, hogy ez most munkadal vagy gospel, azt illetően viszont egyetértettünk, hogy nagyon illik hozzá.
Az otthon bárhol lehet a világon, így igazából nem csodálkozom a lemez sokszínűségén: kelta, nyugat-afrikai (Niwel Goes To Town), olasz (Si Dolce è’l Tormento) és államokbéli muzsikák sorakoznak szépen egymás után – és szemlátomást, illetve fülhallhatóan Giddens és Turrisi mindenütt otthon érzi magát. Személyes kedvencem a „Waterbound”, ebben megvan a korongra jellemző ismétlődő szöveg, minden versszaknak három ismétlődő sora van, míg a hangszerelés könnyedsége már-már táncra csábít, és hiányzik belőle a szomorúság.
Úgy gondolom, innen már nem vezet út tovább felfelé, a They're Calling Me Home felért arra a csúcsra, ahová ezzel a stílussal, a népdalok feldolgozásával, és a két muzsikus közös gondolkodásával el lehet jutni. Szóval álljunk meg, és csodáljuk meg ezt a maga nemében kivételes lemezt.
Meghallgatásra ajánlott számok: Waterbound, O Death, Amazing Grace
2021-ben megjelent album (Warner, Nonesuch)
Weboldal: https://www.rhiannongiddens.com/
A zenekar tagjai:
Rhiannon Giddens – ének, bendzsó, brácsa, hegedű
Francesco Turrisi – harmonika, dobok, és még pár egyéb hangszer
Közreműködők:
Niwel Tsumbu – gitár
Emer Mayock – ír furulya
A lemezen elhangzó számok listája:
- Calling Me Home
- Avalon
- Si Dolce È’l Tormento
- I Shall Not Be Moved
- Black as Crow
- O Death
- Niwel Goes to Town
- When I Was In My Prime
- Waterbound
- Bully For You
- Nenna Nenna
- Amazing Grace