Főkép

Az Egérőrség története 1152. őszén kezdődött, már ami a képregénysorozatot illeti, mert egyébként hosszú-hosszú történelme van már ezeknek az egereknek. David Petersen író-rajzoló lenyűgöző történetet és illusztrációkat alkotott már az első kötetben is, de arra nem számítottam, hogy a folytatás még jobban fog tetszeni.

 

Az első kötet gyönyörű őszi színei, tájképei után a havas téli tájak nyilván más hangulatot árasztanak, s persze a kiontott vér vöröse a hó ragyogó fehérjén megrázóan erőteljes látvány. Petersen a népmesék, legendák és mítoszok, ill. a valóság nyomán ír és rajzol, nem a cukiságot hajszolja, így az egerek élete szinte folyamatosan veszélyben forog, és egy találkozás a rájuk vadászó bagollyal ritkán végződik jól. Az Egérőrség tagjairól lévén szó, persze a bagoly sem biztos, hogy karcolás nélkül megússza.

 

Túl azonban azon, hogy Petersen egerei szinte valóságosak (eltekintve persze az általuk használt eszközöktől, a középkorias, csoda hangulatos kis településeiktől), mégsem gondolom, hogy gyerek ne olvashatná ezeket a gyönyörű köteteket. Hiszen hősiességről, árulásról, kitartásról, barátságról szól a történet, csupa olyasmiről, amivel minden ember találkozik életében, ill. melyek egy részére szüksége is van.

 

Ahogy sejthető, jelen kötetben a tél az egyik főszereplő: az Egérőrség tagjainak az a küldetésük, hogy gyógyszert és élelmet szerezzenek a szövetséges városokból, mielőtt odavész Óvrejtek népességének zöme. És ebben természetesen nem csak a hó és a fagy akadályozza majd őket. Sőt, az egerek történelméről, múltjáról is kiderül egy s más – még olyasmi is, amit pont ők maguk nem tudtak, noha az életük múlhat rajta.

 

A történetszövés mellett Petersen képei is magukkal ragadóak, remek időtöltés elveszni az egész oldalas képek részleteiben, felfedezni utalásokat, akár apró poénokat is. Ahogy halad előre a sztori, úgy megy egyre könnyebben az egyes szereplők beazonosítása is. Ugyanis Petersen úgy döntött, az egerek egészen egérformák lesznek, nem rajzolt kinek-kinek nagyon jellegzetes pofázmányt, könnyebb őket felismerni a szőrük, ruházatuk színéről, netán legfontosabb eszközükről (mely az Egérőrség tagjai esetében nyilván egy-egy fegyver). Idővel aztán az olvasó rájön, hogy a fontosabb szereplőknek vannak jellegzetes arckifejezései, szavajárásai is – hogy valójában mind egyedi karakter. Ez azért is tetszik nekem, mert a fiaimnak van néhány mongol futóegere, és náluk pont ugyanezt tapasztaltam. Szóval Petersen egerei fantasztikusak, amennyiben városokban laknak és fegyvert viselnek, szőnek-fonnak-konspirálnak (és Tolkien óta nagyon kevesen tudtak ilyen beszédes-jópofa neveket kitalálni a helyeknek és szereplőknek!), de maguk a kis lények tényleg olyanok, mint a valóságos rágcsálók.