Főkép

Decemberben végre boltokba került a tavalyi év egyik legkellemesebb képregényes megjelenésének második része, amire előzetesen módfelett kíváncsi voltam, mert szerintem a szerzőpárosnak sikerült nagyon emberinek, nagyon szerethető módon ábrázolni a főszereplőt, Adhémar de Montfortot, a szentföldet megjárt keresztes lovagot, aki a szemünk láttára akasztotta szegre a földműves gúnyáját, hogy ismét páncélt öltsön egy szomszédos falu védelmében. Igazából azt vártam, miként folytatják ennek a korábban elkövetett bűnei miatt lelki békéjét nem találó embernek a történetét.

 

Megleptek, mert egészen mást kaptam, mint amire számítottam, vagyis nem számítottam igazából semmire, de ezt a végkifejletet egyáltalán nem vártam. Az előzőhöz képest lelassult a cselekmény, szó sincs, mondjuk, a Hét szamurájhoz hasonlítható, folyamatos vérfürdőt igénylő faluvédésről. Viszont ha már mindenképpen hasonlóságot keresek, akkor óhatatlanul a western hetvenes évekbeli deheroizáló korszaka jut az eszembe, amikor a főszereplők fegyverforgató tudományuk és a gyilkoláshoz szükséges mentalitás miatt már nem képezik részét a közösségnek. Szükség van rájuk, de mindenki örül, ha dolguk végeztével távoznak. Itt ugyan a három veterán közül egy beilleszkedett hittársai közé, egy pedig kovácsként vált nélkülözhetetlenné, de azért sokat elárul róluk, hogy az első szóra visszatértek harcos mivoltukhoz.

 

Ahogy korábban említettem, a történet kényelmes tempóban halad, ráérősen, a szereplők szinte csak mellékesen beszélgetnek a falura váró végzetről, és van pár jelenet a parasztok kiképzéséről. Kis túlzással vérontás nélkül eljutunk a terjedelem harmadáig, és közben csak fokozódik a feszültség. Igazából várható volt, hogy a két korábbi keresztes lovag (Adhémar de Montfort és Tancrède Delarille, a helyi földesúr/elöljáró) között dől majd el minden fontos kérdés, mert Bernard Le Pelerin, a Szentszék küldötte csak arra jó, hogy védteleneket gyilkolásszon a kereszt nevében és keverje azt a bizonyost – és mivel ez irányú feladatát kilencven százalékban elvégezte az előző kötetben, itt már csak élveznie kell a műsort.

 

Ebből a kötetből hiányoznak az előző rész moralizáló jelenetei, a másodvonalbéli szereplők, mint például Delarille gyerekei, legfeljebb arról beszélgetnek, hogy milyen előnnyel és hátránnyal jár, ha valaki elmegy Jeruzsálembe harcolni. Talán ebbe a kategóriába tartozik még Montfort lovag beszéde, amit a falusiakhoz intéz a lovasság megérkezése előtt, vagy az önmagával kapcsolatos gondolatai. Az elmélkedés egyébként tényleg nem hiányzik, mert csak tovább lassítaná a cselekményt.

 

A színezés továbbra is sötét tónusú maradt, jelezve, hogy ez nem egy romantikus blúzrepesztő történet, hanem középkori dráma, amihez nem illik a vidámság. Farkas Lajos szemlátomást utánajárt a korabeli viseleteknek, fegyvereknek, háztartási eszközöknek, épületeknek, és ezeket változatos méretű panelekben helyezte el. A harcjelenetek kellőképpen mozgalmasak, áttekinthetőek, de akkor sincs gond, ha különféle érzelmeket tükröző arcokat kell rajzolni – egyszóval minden a helyén van; értem, miért kérik fel mindig új munkákra.

 

Akinek nem elég a cselekmény és a remek grafika, illetve a minőségi kivitelezés, az természetesen talál elmélkednivalót is a Vért a vérért történetében. Mert a kérdés, ami már a kezdetektől foglalkoztatja a főszereplőt, továbbra is fennáll: miféle megváltásban reménykedhet az, akinek megbocsáthatatlan bűnei vannak, és áldozatai a mai napig kísértik? Vajon letudhatja mindezt, ha megvédi a falut, de ennek érdekében ismét sokan meghalnak, és ki tudja miféle kegyetlenségeket kell elkövetnie? Egyáltalán ki számít igaz embernek, és mire adhat felmentést a kereszt viselése? – és akkor még egy szót sem szóltam a vallás nevében elkövetett borzasztóságokról. Ezek persze egy laza legyintéssel félresöpörhetőek, de azért nem árt időnként elgondolkodni rajtuk. Aki kíváncsi a szerzőpáros válaszaira (vagy azok hiányára), az vegye meg az albumot – szerintem megéri.