Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota

2020 elvitte Carlos Ruiz Zafónt is, napjaink legismertebb spanyol regényíróját. Nem volt még 56 éves, még annyi csodát írhatott volna… Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatával (A szél árnyéka és három folytatása) bekerült a legfontosabb kortárs szerzők közé, ám mielőtt ezeket megírta, több próbálkozása is volt, melyek akkor még nem arattak akkora sikert.

Ezek közé tartozik A Köd trilógiája, mely egyrészt nem igazi trilógia, másrészt nem igazán ifjúsági, legalábbis nem abban a YA, fiatal-felnőtt értelemben véve a kategóriát, ahogy egy ideje divatba jött. Egymástól különálló regények ezek, melyekben fiatalok a főszereplők, és mindben van valami legyőzhetetlennek tűnő gonosz.

Az Éjféli palota 1932 májusában, Kalkuttában játszódik, de a benne elmesélt történet jóval korábban kezdődik. Számos pontján előrevetíti Zafón nagyregényeit, ám úgy érzem, az arányok, a cselekményszövés terén az író itt még nem volt abban a felülmúlhatatlan formában, amiben A szél árnyéka mutatta.

A regény ifjú szereplői árvaházban nőttek fel, és épp készülnek a búcsúra, mert betöltötték a 16 éves kort, és azt követően nem maradhatnak a házban, mely otthonuk, és az emberek között, akik családjuk voltak. Ez önmagában is megrázó élmény lenne bármelyiküknek, ám ennél sokkal iszonyatosabb dolgok várnak rájuk. Egy sötét, titokzatos figura kerülgeti az árvaházat, és úgy tűnik, ismeretlen céljának eléréséért bármire képes. A fiatalok versenyt futnak az idővel, hogy kiderítsék, ki ez a démoni alak, mit akar, és mit lehetne tenni ellene… Mindeközben pedig megtudhatunk egyet s mást Káli istennő városáról, az indiai történelem egyik sötét korszakáról, mikor a brit elnyomás oly méreteket öltött, hogy éledezni kezdtek a függetlenségi törekvések.

Zafón tehát már az Elveszett Könyvek Temetője előtt is vonzódott a (jelen esetben túlbonyolítottnak ható) rém szövevényes cselekményhez, az érző-gondolkodó lelkű szereplőkhöz, akik elszenvedik az elképzelhetetlen szörnyűségekre is képes, ésszel felfoghatatlanul gonosz ellenség ármányait. Amivel itt bajom volt, az az, hogy az író két kézzel, szinte pillanatnyi szünetet sem tartva adagolja a gonoszságot, amit ugyan nem ír le olyan mélységeiben, hogy ne olvashassa mondjuk egy 15 éves fiatal, ám szerintem aránytalanul súlyos lelkileg mindaz, amit lead. Lehet, hogy nincs ezzel semmi baj, lehet, hogy így őszinte a könyv, és lehet, hogy épp a saját, megtépázott lelkiállapotom miatt esett rosszul a szenvedésről olvasni, de attól még rosszul esett.

Pedig máskülönben ez sem egy rossz regény. Zafón, ha nem is találta el úgy az arányokat, ha nem is mesél olyan varázslatosan, mint a nagyregényeiben, azért már itt megvillantotta tehetségét, és hibái mellett is lebilincselő könyvet írt.