Főkép

Bár az ekultura.hu szerkesztőségében egyértelműen a könyveké a főszerep, azért mi is szívesen járunk moziba, szívesen veszünk elő egy régi DVD-t vagy kapcsoljuk be a Netflixet, hogy arra a másfél-két órára kikapcsolódjunk. Szeretünk jókat kacagni egy vígjátékon, szeretünk borzongani egy félelmetes horroron, szeretjük, amikor a fotelhez szögez egy izgalmas thriller, vagy amikor már a zsebkendőt kell elővenni egy bájos romantikus végével: vagyis szeretjük azt a csodát, azt a varázslatot, amit a film jelent számunkra.

 

Év elején azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak 2020 legmaradandóbb élményei – legyen az mostanában bemutatott alkotás vagy akár régebbi. Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Bár 2020 nem kedvezett a moziba járásnak, és a szokásosnál jóval kevesebb újdonságot láthattunk, azért visszatekintve megállapíthatjuk, hogy így is volt lehetőségünk jó filmeket nézni. Picit azért reménykedünk abban, hogy 2021 még jobb lesz...

 

Débali

 

Bad Boys – Mindörökké rosszfiúk (Bad Boys for Life, rendezte: Adil El Arbi és Bilall Fallah)

 

Amikor januárban elmentünk a Bad Boys harmadik részét megnézni a moziba, még nem gondoltuk volna, hogy első és utolsó mozizásunk lesz 2020-ra, de sajnos az ismert okok miatt így alakult. Nem jutottam hozzá sem nyáron, sem azóta kölcsönzéses formában a Tenethez, pedig nagyon vártam, de annyi negatív véleményt hallottam róla, hogy jelenleg nem érzek rá késztetést, hogy három órát áldozzak rá az életemből, de ez persze idővel változhat. A rosszfiúk harmadik kalandja természetesen nem tudta hozni az első szintjét, bár mentségére szóljon, azt már a másodiknak sem nagyon sikerült, viszont a hangulatot sikerült elcsípnie, és a poénokon is lehetett szórakozni, mint ahogy Michael Bayt is sikerült megidéznie a rendezőknek, a látványvilágot tekintve. Jótékonyan hagyjuk figyelmen kívül, hogy a film stáblistás jelenete mennyire teszi értelmetlenné szinte az egész filmet, de ettől még várom a gyorsan berendelt negyedik részt is, mert a célnak tökéletesen megfelelt, és ráérős időben még akár újranézésre is alkalmas a film.

 

 

Dér Adrienn

 

Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története (Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga, rendezte: David Dobkin)

 

Vacilláltam ez és egy másik film (Tőrbe ejtve) között, mégis az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga történetét emelném ki. Talán a fülbemászó dallamoknak is betudható, hogy összességében borzongatóbb élményt nyújtott, de az, ahogyan megmutatja, hogy akkor is érdemes küzdenünk az álmainkért, ha azokra szinte nulla az esély, és hogy a teljesülésükhöz olykor váratlan, már-már abszurd fordulatok segíthetnek hozzá, számomra sokat nyomott a latba. Nem is szólva a humoráról, a felbukkanó izlandi néphagyományokról, a hit erejéről (az önmagunkban és a mesékben valóról), na meg a csodás Skóciáról.

 

 

 

 

 

 

Galgóczi Tamás

 

Tyler Rake: A kimenekítés (Extraction, rendezte: Sam Hargrave)

 

Rövid töprengés után a Tyler Rake: A kimenekítés című alkotást nevezem meg, mint az általam 2020-ban látott legemlékezetesebb mozi. Nekem bejön Thor, akarom mondani Chris Hemsworth bérzsoldosként, miként a kifejezetten erőszakos akciójelenetekben gazdag cselekmény és a számomra egzotikus környezet (Banglades) is pluszpontokat jelentett. Tetszett a logikusan felépített cselekmény, a főszereplő motivációja, és természetesen az, ahogyan a változatos harcjeleneteket megtervezték. Aki John Wick után valami másra vágyott, az ebben a filmben ezt garantáltan megtalálta.

 

 

 

 

Kovács Tímea

 

A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7, rendező: Aaron Sorkin)

 

Pátosz és zászlólengetés ide vagy oda, nekem még mindig Aaron Sorkin a hollywoodi forgatókönyvírás atyaúristene – Az elnök emberei húsz éve a kedvenc sorozatom, aminek pozícióját a Netflix egész repertoárja sem képes megingatni, legújabb filmje pedig jó eséllyel egy blockbusterekkel telipakolt évben is ott lenne a legjobbak között. A chicagói 7-ek tárgyalása fájóan rímel korunk aktualitásaira (s nem csak odaát…) – olykor sírni tudnánk azon, hogy ötven év alatt semmi, de tényleg semmi nem változott. Az USA modernkori történelmének egyik szégyenfoltja az 1968-as chicagói tüntetések utáni kirakatper, melyben hét plusz egy vádlott, köztük idealista egyetemisták, botrányhős hippik, radikális mozgalmárok néztek szembe egy korlátolt, rasszista bíróval, halom rendőri túlkapással és egy borítékolt ítélettel. Remek érzékkel mutatja meg Sorkin, hogy a tárgyalás egy show, ahol nem az a kérdés, ki fog ülni (ki nem?), hanem hogy ki képes eljuttatni mondanivalóját a közönséghez; hogy kinek és mi megy át abból, amit a korrupt igazságszolgáltatás művel mindazokkal, akik szembe mernek szállni a fennálló (bármelyik fennálló) hatalommal. Ahogy azt Sorkintól megszokhattuk, a komoly téma, a brutalitásba forduló tüntetések, a szemellenzős bíró ellenére is roppant szórakoztató mozit láthatunk – telve az emberségbe vetett hittel és olykor megmosolyogtató szeretettel. Ami viszont, főleg napjaink világpolitikai eseményeinek tükrében, úgy kell, mint egy falat kenyér.

 

 

Kökény Pali

 

A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, rendezte: Charlie Kaufman)

 

Az év legviccesebb filmje. De csak úgy vicces, ahogy 2020 az tudott lenni – ahogy az emberi gyarlóság, a kispolgáriság kínos feszengése, a kellemetlen rokonlátogatások értelmetlen rituáléja, az elmúlás mindenkit fenyegető realitása vicces tud lenni. Ezek a tarot-kártyák bolondjának a viccei, aki tudja, hogy az általunk való világnak érzékelt látszat szövetét csak a saját narratívánk tartja (jól-rosszul) össze, és hogy ez a bizarr látszat bármelyik pillanatban összeszakadhat (ahogy történt az idén a kinti világban is). Minden szétesik Kaufman legújabb filmjében, mégsem lehet nem nézni, és nem vigyorogva végigszorongani ezt a lassan csordogáló két órát.

 

 

 

Lipka Bori

 

A fákról beszélni (Talking About Trees, rendezte: Suhaib Gasmelbari)

 

A Covid-19 járvány egyik pozitív hozadéka volt, hogy idén sokkal több filmet meg tudtam nézni az online megrendezett Verzió Filmfesztiválon, mintha élőben kellett volna Budapestre mászkálnom. Ettől a filmtől kicsit féltem, a leírás alapján nem tudtam eldönteni, hogy ez most a politikai rezsim borzalmait bemutató dokumentumfilm lesz-e (emberi jogi filmfesztivál révén ez is benne volt a pakliban), vagy pedig valami más. A történet központjában négy szudáni férfi áll, akik az emigrációban eltöltött hosszú évek után találkoznak újra, és álmodnak egy nagyot: felélesztik a szudáni filmművészetet. A történet keserédes volt, hiszen a 20. századi Szudán története nem épp a legvidámabb: 30 éven át regnáló elnök (akit idén sikerült leváltani), száműzetés, kihallgatások és a nemzetbiztonsági erők mindenhová elérő láthatatlan keze is előkerülnek a filmben. Nekem azonban nem az elnyomás maradt meg a filmből, hanem a hit, a remény és a főszereplők sajátos, szeretni való humora.

 

Szabó Dominik

 

Boys State (Boys State, rendezte: Jesse Moss és Amanda McBaine)

 

1935 óta minden évben megrendezik a Boys State nevű egyhetes „tábort” az Egyesült Államokban – ennek keretében középiskolások szimulálják az amerikai politikai rendszert és választásokat. Jelölteket választanak különböző szerepekre, terveket kovácsolnak, programot állítanak össze, szónokolnak és különböző témákról vitáznak: pont úgy, ahogy azt egy rendes demokráciában is csinálni kellene. Jesse Moss és Amanda McBaine dokumentumfilmje egy ilyen táborról szól – ám nem csupán azért szenzációs élmény, mert bemutatja, hogy milyen is a demokrácia, hogyan működik egy zárt rendszerben, „tét nélkül” és ezáltal elképzelhetjük, hogy milyen is „nagyban”. Amiért igazán lenyűgöző, hogy miközben követjük ezt az ezer texasi, zömében republikánus fiút, amint megválasztják a kormányzót, annak az esszenciáját kapjuk, hogy mi történik jelenleg Amerikában. Nagyon szeretem az amerikai politikával foglalkozó filmeket, de a Boys State egyedülálló hihetetlen aktualitásában: rajta keresztül beleláthatunk abban, miként jöhetett létre a mostani politikai helyzet – és egy csöppnyi reményt is kapunk arra, hogy egyszer lehet még más, hogy még nem kell temetni a demokráciát.

 

Uzseka Norbert

 

Inkább lennék özvegy (Hope Gap, rendezte: William Nicholson)

 

2019-ben is egy Bill Nighy főszereplésével készült film nyűgözött le a legjobban, most is, s még a két karakter is hasonló. Nighy, aki fergeteges humoráról és szarkazmusáról is híres, visszafogott, csöndes és hihető a házasságából kiábrándult, válni szándékozó idős férj szerepében. Harsány, életvidám feleségét Annette Bening alakítja hasonló érzékenységgel, de a legnehezebb feladata talán a fiukat megszemélyesítő Josh O'Connornak volt, aki megindítóan hozza a kettejük közt őrlődő, a saját felnőtt életében is boldogtalan író-rendezőt – merthogy valójában ő maga William Nicholson, aki egy korábbi színdarabját ültette át filmre. Gyönyörű képekkel kísért dráma ez, tanítani való párbeszédekkel. A házasság, a szülői és gyermeki lét kapcsán rengeteg film született már, de ennyire őszinte és hiteles alig.