C. W. Gortner: Az első színésznő – Sarah Bernhardt életének regénye

C. W. Gortner regényeit több mint 25 nyelvre fordították már le. Nagy népszerűségnek örvend, a „történelmi fikció amerikai szerzője” jelzővel illetik, egyetemen tanít reneszánsz kori történelmet és írást. Bár magyarul is több műve megjelent, nekem mégis Az első színésznő – Sarah Bernhardt életének regénye az első olvasmányom a szerzőtől.

A regény az 1844-ben született Sarah Bernhardt életét mutatja be, úgy, mintha azt maga a színésznő mesélné el az olvasóknak. Gyakorlatilag 1880-ig mesél részletesen, majd az 1896-os eseményeket villantja fel röviden. Az Utószóban pedig C. W Gortner néhány mondatban ismerteti az 1880 óta a színésznő haláláig történteket, illetve a még későbbi vonatkozásokat.

A kis Sarah hányattatott gyermekkorát úgy mutatja be a szerző, hogy tényleg majdnem megszakad az ember szíve. Sarah egy zsidó származású kurtizán és egy ismeretlen apa gyermekeként látta meg a napvilágot; élt vidéken, úgymond „nevelésre kiadott” gyermekként, majd zárdában. Habár többször is megfogadta, hogy anyja pénzkereső tevékenységét nem követi, időről időre mégis rákényszerült. Azonban nem adta fel azt az álmát, hogy egyszer híres színésznő legyen, és minden tőle telhetőt meg is tett annak érdekében, hogy álma valóra váljon. Sorsában sokszor váltakozott az „egyszer lent” és az „egyszer fent” állapota, érte sok rossz és jó, sikerek és kudarcok, gazdagság és szegénység, de sohasem adta fel a küzdelmeket. Életében voltak nagyon meghatározó személyek, akik minden bizonnyal nagy hatással voltak személyiségének, illetve sorsának alakulására. Ahogy a szerző bemutatja Sarah anyját, abból kétséget kizáróan biztosak lehetünk abban, hogy Sarah életét nagyban befolyásolta az anyai szeretet hiánya, az anyja rideg és kevély személyisége, ám valószínűleg ez plusz erőt adott neki ahhoz, hogy ő maga mindenképp jó szülője igyekezzen lenni a saját gyermekének.

Valószínűleg sokan utálták és még többen rajongtak érte. Mindenesetre az biztos, hogy nem élt unalmas életet. Sarahnak számos olyan szokása, tette ismert, ami az adott korban szokatlan és megbotránkoztatónak számított (például viharos szerelmi élete, otthonában vadállatok tartása, és a híres-hírhedt koporsóban alvása). Azonban kétségtelen, hogy voltak az életében olyan pontok, voltak olyan tulajdonságai és tettei, amelyekkel az emberek csodálatát vívta ki (például a színház hadikórházzá alakítása és a sebesültek ápolása az ostrom idején, egyedülálló anyaként a gyermekének vállalása és felnevelése, a kitartó és határtalan munkabírása a színházban, kivételes és páratlan művészete, amely a színészeten kívül főleg festészete és szobrászata során bontakozott ki). Mindezeket a szerző nagyon érzékletesen tárja az olvasó elé.

Annyira érdekesnek, izgalmasnak, lenyűgözőnek találtam ezt a regényt, hogy úgy gondoltam, erről könnyű lesz jókat írni, mondani, amikor például a barátaim kérdezik tőlem, hogy milyen jó könyvet olvastam legutóbb. Mégis nehéz róla szólnom, mert nemigen találom a megfelelő szavakat arra, hogy kifejezzem, milyen kitűnő olvasmány is volt számomra. Valószínűleg az ilyenfajta művekre mondja azt az ember, hogy olyan olvasásélményt nyújtott, ami szavakkal nem érzékeltethető. Megrázó és felemelő, érdekes és izgalmas, fordulatokkal teli. Amellett, hogy a törékeny alkatú, de végtelenül szívós és életerős, kifejezetten temperamentumos, szenvedélyes Sarah Bernhardt életét megismerhettem e regényen keresztül, képet kaphattam az adott kor sajátosságairól, és nem utolsósorban Alexandre Dumas, Victor Hugo és Oscar Wilde néhány napjába is bepillanthattam.

Rengeteg részt érdemes lenne idézni a könyvből, akár Sarah gondolatai, mondatai közül, akár abból, amit neki mondtak mások, mert érdekes és figyelemreméltó gondolatokat, nagy igazságokat fedezhetünk fel e mondatokban.

„Bárcsak a hülye háborúnak is véget vethetnék azzal, hogy egy jól irányzott pofont adok Vilmosnak és Napóleonnak – jegyeztem meg, mire elmosolyodott.”

Sarah egyik barátnője így fogalmaz a könyvben: „A siker mindig veszteséggel jár. Amennyit nyersz, annyit kell feláldoznod. Ne azon rágódj, ami nem lehetséges, inkább fogadd el azt, ami van. Talán nem tudod,de sokunk számára sokkal több vagy egy színésznőnél. Inspirálsz bennünket.”

Az egyik színházigazgató (Perrin) és Sarah munkakapcsolata kicsit sem volt felhőtlen. A Kaméliás hölgy című darabbal kapcsolatos egyik beszélgetésükből egy részlet: „Meg kell őriznünk a jó hírünket, maga bármennyire is szeretné lerombolni! Az a mű kínos; egy erkölcstelen nőt romantikus hősnek állít be – mondta, miközben rosszallóan végigmért, azt sugallva, hogy én is ugyanazt a foglalkozást űztem, mint a főszereplő.”

A regény végén pontokba szedve, korrekten leírja a szerző, hogy milyen forrásokat használt e mű megalkotása során. Nem tagadja, hogy a „tér és az idő a folytonosság érdekében nem mindig szerepel valósan a történetekben”. Ám hangsúlyozza, hogy a könyv megírása során mindig igyekezett ragaszkodni a tényekhez és a dokumentált személyekhez. Valamint leírja azt is, hogy „Sarah Bernhardtról egyébként sok ellentmondásos írás maradt fenn. Memoárja javarészt fikciókon alapul, mert a művésznő előszeretettel színezte ki az igazságot, különösen, ha saját magáról volt szó.”

Tehát nem tudhatjuk pontosan a regény lapjait olvasva, hogy mi volt a leírtaknak megfelelően és mi történt másképp. Azt, hogy a regényben mi fikció és mi nem, csak két ember tudhatja valójában: Sarah Bernhardt és C. W. Gortner. Én azonban a szerző minden szavát elhittem. Sőt, úgy sejtem, hogy maga Sarah Bernhardt is elégedett lenne azzal, ahogyan C. W. Gortner megírta az élettörténetét. Ez volt az első mű, melyet olvastam a szerzőtől, de mivel teljes mértékben lenyűgözött az írói stílusa, már keresem, hogy legközelebb melyik regényét vegyem kézbe.