Főkép

Conan, a barbár szerencsére elég szívós alak, a járvány ellenére sem marad abba a róla szóló képregénysorozat. A Fumax nagyalakú, keményfedeles kiadásában megjelenő Conan kegyetlen kardja a ’70-es években kezdődött, és alighanem elég sokat tett azért, hogy a fájón korán elhunyt Robert E. Howard 1930-as években megírt történetei tovább éljenek.

 

Roy Thomas, a Marvel egykori főszerkesztője írta át a történeteket: eredetieket, mások által továbbgondoltakat, vagy épp, mint jelen kötetben „A Vörös torony réme” című novella esetében, befejezetlen eredetit alapul véve, saját kútfőből befejezve. Vannak sztorik, melyeknek eredetileg más szereplő volt a főhőse (Howard nem csupán Conan atyja volt), de átírták a barbárra. A keményvonalas Howard-/Conan-rajongók (mint jómagam) véleménye általában az, hogy abból nemigen adódott jó, amikor más is hozzányúlt Howard örökségéhez, így az említett „A Vörös torony réme” is döccen kissé, ám ez a kötet egyébként csupa eredeti Howard-írás feldolgozása.

 

A nyitó „Árnyak Zambulában” kivételével mindet a Thomashoz hasonlóan legendás alkotó, John Buscema rajzolta, és bármennyire eltérő is a képregény médiuma a fantasy-irodalométól, abban a legtöbben egyetértünk, hogy Howard írásai alapján mi is kb. ilyennek képzeltük Conant, mint ahogy Buscema megrajzolta. Kivéve, hogy a Conan kegyetlen kardja széria végig fekete-fehér volt, így nem látszik, hogy a hollófekete hajú barbár szeme bizony jégkék. Hacsak nem a színes borítófestményeken (melyek zöme viszont monokrómban került a magyar kiadásba).

 

Conan történetei a történelem előtti korokban játszódnak, de az egyes népek-országok elég jól behelyettesíthetők későbbiekkel. Ezen a területen Howard, a maga korának megfelelően, számtalanszor volt mai szemmel nézve politikailag inkorrekt, ahogy a ritkásan felbukkanó női szereplők kapcsán is jobbára a lengén-öltözött-kissé-hisztérikus-de-Conan-úgyis-megmenti-aztán-vagy-összemelegednek-vagy-nem sztereotípia a jellemző. Még akkor is, ha pont ebben a kötetben is találunk kimondottan erős női alakot. Fogadjuk el, hogy az még egy másik kor volt, és ha ostobának tartjuk is Conant meg a történeteit, igyekezzünk elnézni, hogy egyes olvasók ezt szeretik. Jó eséllyel nem azért tesznek így, mert maguk is fasisztoid macho antifeministák.

 

Hanem mert Howard a fantasy irodalom egyik legfőbb ősatyja, aki ugyan viszonylag egy kaptafára írta a történeteit, azok mégis máig izgalmasak és hangulatosak. Ha a cselekmény ritkásan tartalmaz is meglepő csavarokat (ez a 400 oldalas kötet kb. felét kitevő, több fejezetből álló, csaknem regénnyi „A fekete kör népe” esetében is igaz), a leírt ősi világnak, a különféle gonoszoknak (legyenek bár emberből vagy természetfeletti matériából), s legfőképp a sajátos, de tiszteletreméltó elvek szerint élő Conan alakjának köszönhetően olyan átható, erős atmoszférája van ezeknek a történeteknek, amihez foghatót azóta is csak kevesen tudtak papírra vetni, legyen szó akár a fantasy irodalomról, akár a képregényről.

 

Ráadásul eme kötet záró, tizenegyedik fejezete „Az elefánt tornya” című Howard-novella feldolgozása, mely tartalma és cselekménye kiemelkedik az életműből. Howardra egyértelműen hatott az H.P. Lovecraft-féle természetfeletti horror (levelezésben is álltak), ám egyikük életművében sem igen találni olyan érzelmi, gondolati pluszt, amilyet ez a kivételes történet hordoz. Bár Conan itt is győz, még őt magát is megérinti annak a mérhetetlen szomorúsága, amivel találkozik – és ami miatt a történet vége hovatovább felemelő lesz. Pusztán ezen fejezet miatt is érdemes beszerezni ezt a vaskos kötetet.