Főkép

Újabb lemez, ami felett nagyon sokáig hezitáltam, aztán végül mégsem írtam róla, pedig emlékszem, amikor 2018-ban megjelent a lemez, hónapokig hallgattam, mert éreztem a különlegességét, csak nem fedeztem fel benne azt a pluszt, amire szükségem van a cikkíráshoz. A helyzet az idei WOMEX után változott meg, ahol egy emlékezetes koncertet adtak, aminek köszönhetően minden a helyére került bennem a zenéjükkel kapcsolatban.

 

Az alapötlet manapság megszokottnak tekinthető, hiszen az elektronikát társítsuk a helyi népzenével, és hozzunk ki belőle valami modern muzsikát elv szellemében elég sok együttes lép színpadra, csak ez ma már kevés az üdvösséghez. A háromtagú Fanfara Station abban különbözik mindenki mástól, hogy ők három egymáshoz nem kapcsolódó irányzatot hoznak egy fedél alá, és ebből a kezük alatt valami új, valami érdekes születik.

 

A koncert kapcsán ezt írtam róluk:

„Mintha három koncertterem lenne egymás mellett, és mindegyikben nyitott ajtók mellett játszanak, mi meg a folyosón ácsorgunk, és nem tudjuk eldönteni, melyiken lépjünk be. Van egy rész elektronikus zene, mintavételezéssel, effektekkel, szintivel, aztán közvetlenül mellette rézfúvós játszik a maga örömére, a következő ajtó mögött pedig egy arab jóember dobol, énekel vagy különös sípján gyakorol. Véletlenségből mindenki ugyanazt a ritmust veszi alapul, így általában felerősítik egymást, a maradék időben meg kísérleti jelleget ölt a produkció.”

 

A látottakon fellelkesülve újra elővettem a lemezüket, és a koncert figyelembevételével, ha úgy tetszik, irányítottan, két-három alkalommal meghallgattam, és végre teljes szépségében felfedeztem a trió zenéjét. Meglepő módon most sokkal egységesebbnek tűnt, az alkotórészek harmonikusan keverednek egymással, és cseppet sem egysíkú, amit a különféle hangulatok váltakozása csak megerősít. Valamint tetszetős – és talán ez tetszett a legjobban –, ahogyan a különféle régiók felbukkannak a zenében. Legtöbbször persze az arab hatás érvényesül (elvégre Marzouk Mejri énekes-dalszerző-muzsikus onnan származik), de az olasz vonalat sem hanyagolják el – és persze az elektronika végig jelen van.

 

Érdekes egyébként, hogy bár csak hárman vannak, a hangzás sokkal teltebb, ez a zene tényleg megtestesíti a balkáni rezesbandák energiáját, az észak-afrikai ritmusok dinamikáját, az arab dallamok egzotikumát, és nem utolsósorban az elektrodance modernségét, táncolhatóságát, aztán van itt jazz, blues, és az utolsó remixben dub – egyszóval bőven rejt felfedeznivalót az album.

 

Kedvencem az erős arab-balkán jegyekkel bíró „Talilia”, ebben tényleg nagyon hatásosan ötvözik a két régió jellegzetes zenéjét (eredetileg ez egy tunéziai népdal volt). Mindenképpen említést érdemel a magával sodró lendületű „Dammne”, amit a francia Boris Vian egyik költeménye ihletett (Le Déserteur), no meg a „Gazela”, ami viszont egy nápolyi dal hatására keletkezett.

 

Kíváncsian várom, miféle kincseket rejt majd a következő, 2021-re ígért lemezük.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Talilia, Rahil, Dammne

2019-ben megjelent album (Agualoca Records)

Weboldal: https://www.facebook.com/fanfarastation/

 

 

A zenekar tagjai:

Marzouk Mejri – ének, ütőhangszerek, tunéziai fúvóshangszerek, loops

Charles Ferris – trombita, harsona, loops

Ghiaccioli e Branzini – elektronika és programozás

 

A lemezen elhangzó számok listája:

  1. Damne
  2. As I Am
  3. Sus
  4. Gazela
  5. Canzone Arrabbiata
  6. Talilia
  7. Mariage
  8. Rahil
  9. Sus Remix