Főkép

Vannak alkotások, amik már a készítés közben biztosra mennek, hogy nem a nagy tömegeknek szólnak. Lehet ez egy könyv, zene vagy éppen film, és Charles Bukowski művei általánosságban ebbe a kategóriába tartoznak. Aki ismeri, az tudja, hogy a német származású amerikai stílusa elég alpári és mainstream-ellenes ahhoz, hogy ne vegye be mindenki gyomra, ráadásul életfilozófiája alapján Diogenész késői követőjének is simán elmegy. Egyetlen hollywoodi forgatókönyvében, a Törzsvendégben pedig egyáltalán nem tagadja meg önmagát.


„Szokás szerint” önéletrajzi ihletésű történetről beszélünk, abból a korszakból, amikor az író-költő junkie-ként járta az L.A.-i bárokat, melója nem nagyon akadt, és legfontosabb problémája az volt, hogy miként jusson piához. Persze írói ambícióit egy percre sem adta fel, ez volt az egyetlen, amit egész életében tudott (és de jól tette, hogy nem állt be a normál tömegbe!). Mindeközben pedig a film egy zseniális eleme, hogy rövid időre többször is felvillantja azt a pillanatot, amikor ihletet kap, és a folyamatot, ahogy a versei készülnek. Igazi ínyencség a Bukowski-rajongóknak!


Persze rétegfilm ez a javából, már a főszereplő, Mickey Rourke sem egy mezei színész, vessetek csak egy pillantást a karrierjére! Ugyan itt még több mint húsz év választja el élete nagy alakításától, A pankrátortól, már Henry Chianski szerepében is „tündököl”: taszító, igénytelen és már-már undorító külsejét egy anti-establishment személyiséggel koronázza, akit nem hajt a pénz, nem érdekli a státusz és legfőképpen nem fogja eladni magát. Egyik piától a másikig vetődik, miközben megismerkedik a Faye Dunaway alakította Wandával, aki méltó partnere Rourke-nak: eszméletlenül átérezhető és mély alakítást nyújt az alkoholista nő szerepében, aki saját maga gyengeségével és bukottságával teljesen tisztában van, mégis akad benne valami mélyen emberi, ahogy ezek ellenére újra és újra feláll, és tovább küzd.


Az egész film másik nagyon erős vonása az atmoszféra: az a közeg, amiben játszódik, a mellékkarakterek erős jellemvonásai, amikkel rögtön tudjuk, nagyjából hová tájoljuk be őket, az ismétlődő balhézás, a ciklikus szerkezet, mind-mind nagyon erősíti azt a hangulatot, ami miatt a Törzsvendég nem ereszt.


Nem egy popcorn film ez, nem egy cukormázas alkotás, és nem véletlenül nem egy mainstream darab. Bukowski a forgatókönyvvel azt csinálta, amit mindig is: hű maradt önmagához, és akinek ez nem tetszik, az kopjon le!

(Egyébként ő maga is feltűnik egy pillanat erejéig a vásznon: megtaláljátok, hogy hol?)