Főkép

A korábban megszokott három füzet/év ütemezést felülírta a járványhelyzet, és mire ez a cikk megjelenik, már novembert mutatnak a naptárak, de a Dragonero-sorozatnak még csak egy kötete jelent meg idén. A helyzetet némileg árnyalja, de alapvetően nem javítja, hogy kijött egy másik sorozat nyitó darabja (Dragonero Legendák), amelyben fontos szerepet játszanak a Dragonero hősei. Mindenesetre én A szipolyok földjén című részt vártam türelmetlenül, amiben folytatódnak Ian Aranill és társainak kalandjai.

 

Útjuk ezúttal, ahogy a cím is említi, a szipolyok közé vezet. Ezen az elnevezésen töprengtem egy darabig, mivel az olasz eredetiben „ghoul” eme nép neve, és ez a szó az Ezeregyéjszaka meséi óta nálam olyan démont vagy élőhalott teremtményt takar, aki emberhússal él. Itt meg egészen más csoportot, egy vad, az átlagnál erősebb barbár népséget, akik egyáltalán nem nézik jó szemmel a birodalom szomszédságát. Ha hasonlítanom kéne, akkor a Conan-történetekből ismerős piktek jutnak róluk az eszembe. Szóval arra jutottam, hogy talán nem a legszerencsésebb ez a magyarítás, de még mindig sokkal jobb, mint a ghoul.

 

A most megjelent három részből kettő velük foglalkozik, és örömteli módon tovább árnyalja a szipolyokat, mert végre túllépünk a sablonokon, és jóval többek a korábban ábrázolt agyatlan hordánál. Elég egyetlen határozott vezető, és máris sokkal veszélyesebbek, mert kitervelt cél érdekében cselekszenek. Mi ebből csupán annyit észlelünk, hogy rajtaütnek egy kisebb társaságon a rengetegben, és csupán ketten élik túl a csetepatét – az egyikük Myrva, Ian húga.

 

Ahogyan azt már megszokhattuk, jól átgondolt forgatókönyv alapján zajlanak az események, a történetnek van íve, ahogy egyre többet tudunk meg a szipolyok tervéről, úgy fokozódik a feszültség, és egyáltalán nem vehetjük biztosra Dragonero győzelmét. Ha már szóba került Conan, akkor találtam még egy hasonlóságot. Amikor a 19. részben Ian felderítésre, illetve egyszemélyes kommandósakcióra indul, olyan testfestést ken magára, mint annak idején izmos barbárunk az első film lányszabadító vérfürdőjére készülve.

 

Érzésem szerint most a korábbiaknál jobb rajzokat kapunk, Gianluca Pagliarani nem sajnálta az időt, és alaposan kidolgozta a háttereket (erdők, romok). Hasonlóan jól sikerültek a csatajelenetek, minden átlátható, mozgalmas. Ha valamibe bele lehet kötni, az maximum a főhős arcának ábrázolása – itt időnként mintha lennének bizonytalanságok.

 

 

Aki szereti, ha a megszeretett szereplők fejlődnek, annak sem lesz hiányérzete, mivel Ian ismét használja képességét, és a kaland lezárásakor újra kiderül, az igazság számára fontosabb a rangoknál, tekintélynél.

 

Mindezek után a lezáró történet egy könnyed tengeri kirándulás kalózokkal, cápaféleségekkel – formabontó módon azonban a kalózélet „unalmasabb”, hétköznapibb pillanatait nézhetjük közvetlen közelről, csáklyázás vagy másik hajó elfoglalása ezúttal nem része a történetnek. Helyette inkább azzal a kérdéssel szembesülünk – és velünk együtt Ian –, hogy évekkel ezelőtti jócselekedeteknek milyen következménye lehet, mennyire vagyunk felelősek a saját és mások tetteiért. A Csontpofa című sztori pont a mássága, a viszonylag kevés pofozkodás és a visszaemlékezés, illetve a modortalan kalózok harsánysága miatt tetszett. Ezt a kedvező megítélést még a gyorsan lezárt, és ezért elnagyoltnak ható befejezés sem tudja elrontani.

 

A sorozat hozza az eddigi színvonalat, illetve ha lehet, akkor az alkotóknak most sikerült magasabbra tenni a lécet. Remek grafikák és jó történet jellemzi ezt a fantasyt, ahol a főszereplőt gyakran csak az isteni gondviselés menti meg, határozottan messze van a legyőzhetetlen szuperhős státusztól. Ha kell, misztikus, ha úgy adódik, kifejezetten emberközeli (lásd Csontpofa), szóval kifejezetten változatos történetekkel szórakoztat – éppen ezért még mindig nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, legyen szó fumetti- vagy fantasykedvelőről.