Főkép

Gideon már nagyon szeretne szabadulni a rendháztól, amelyben gyerekkorától kezdve nevelkedett, leghőbb vágya ugyanis, hogy a halhatatlan Császár seregének katonájává váljon, ahol valóban ki tudják használni a kardforgatási képességeit. Hiába azonban számtalan szökési kísérlet, mégsem engedik útjára, csak akkor, ha lovagként elkíséri a rendház Tisztelendő Leányát egy különleges próbára, amely megmentheti a rendházukat. Ha valaki kiállja a próbát, bekerülhet a Császár legfőbb, egyébként szintén halhatatlan szolgái közé... Ám hogy miből is áll a kihívás, azt senki nem tudja.

 

Ha valaki csak a fenti leírást olvassa, könnyen azt hihetné, hogy a Gideon, a Kilencedik csupán egy újabb átlagos regény a „kiválasztott hős útnak indul” jellegű történetek sorában – ám a helyzet ennél sokkal összetettebb (és viccesebb). A rendház, ahol Gideon felnő, valójában csontvázakat mozgató, halottimádó nekromanták Háza, egy a kilenc közül, melyek mindegyike a nekromancia, a halottak művészetének valamelyik ágában merült el, legyen szó szellemidézésről vagy kiszívott életenergiáról. A Tisztelendő Leány valójában egy agyafúrt és durva nekromanta mágus, aki bárkit kihasználna, aki az útjában áll – még a saját szüleit is. Gideon nem csupán egy kiváló kardforgató, de egy leszbikus, (nagyon) szabadszájú lány is egyben, akit nemhogy a próba, de valójában az egész Kilencedik Ház sorsa sem érdekel. Ráadásul mindegyik Ház különböző bolygón telepedett le, így rögtön űrutazással indul a történet...

 

Nem mindennapi környezetet rakott össze az új-zélandi Tamsyn Muir első regényéhez, de a legmeglepőbb még csak nem is az alapötlet, hanem hogy ezekből a látszólag nehezen passzoló, eklektikus elemekből egy mennyire szervesen illeszkedő, kerek egész egyveleg született. A halottakkal, csontvázakkal, a nekromancia minden válfajával terhelt világhoz egy morbid, profán, a holtak hideg szentségét kiforgató, abból szinte már parodisztikusan viccet csináló hangulatot társított, ráadásul Gideon nézőpontjával, valamint a két főszereplő ellentétével, folytonos sértéseikkel és beszólásaikkal még tovább tolta az atmoszférát a könnyed irányba. Egyszerre borzadunk és nevetünk, de a fekete humora mellett legalább ennyire fontos maga a cselekmény is.

 

Bár az űrbéli halhatatlan Császár miatt beugorhat a Warhammer 40.000 világa is, az események nagyon hamar inkább egyfajta horrorisztikus Tíz kicsi négert vetítenek előre. A Házak mindegyike egy nekromantával és egy lovaggal képviselteti magát ezen a próbán, de nem elég, hogy rá kell jönni, mit is kíván tőlük valójában a Császár, közben egymás után hullnak el a szereplők is... Ugyan elég lassan indul be a történet, az első száz oldal leginkább hangolódásra szolgál, amire a szöveg stílusa miatt is szükség van (amit külön nehezít, hogy Muir jó ötletnek tartja a Házuk nevén, a titulusukon, a kereszt, illetve a vezetéknevükön is felváltva hívni a tucatnyi karaktert), utána viszont a szűk helyre bezárt fura alakok között hamar beindul a dinamika.

 

A kötetnek ez a középső kétszáz oldala egyszerűen hibátlan: ahogy ebben a nagyon egyedi környezetben kialakul egy szenzációs mellékszereplőkre építő „ki a gyilkos?” nyomozás, ahogy felpörögnek az események és elmélkedünk a különböző rejtélyeken, túlzás nélkül brillírozik Tamsyn Muir. Bátran ki tudja bontani az egyes figurák jellemét; izgalmasan bonyolítja a cselekményt azzal, hogy mindenki gyanús, főleg az, aki nem tűnik annak; rá tud játszani a nekromantás-csontvázas esztétikára, no meg a Gideon és Úrnője között kialakuló kapocsra. Valahol sajnálom, hogy nem nyúlt hosszabbra ez a szakasz vagy a regény nem épült jobban erre a „whodunit” koncepcióra, mert a vége megint nehezen illeszkedik ehhez a részhez – jóllehet a kissé előzmény nélkül előrántott megoldásában rejlik egy nagyon erős dráma is, amit viszont nagyon át tudunk érezni.

 

Úgy gondolom, hogy Muir talán túl sokat akart egyszerre ezzel a regénnyel: egyszerre Gideon karakterdrámája, egy izgalmas krimi és a trilógia nagyobb szabású részének felvezetése. Az viszont biztos, hogy a borzasztóan erős ötletek miatt lehetőségünk sincs unatkozni, annyira szórakoztató figyelni a világ részleteit, ráadásul jeleneteiben nagyon erős Muir, idéznivalóan eltalált párbeszédeket és leírásokat olvashatunk szinte minden oldalon. Bízom benne, hogy a folytatásban a kezdeti gyengeségek is kisimulnak, és a második rész felül tudja múlni az elsőt – rengeteg lehetőség van még ebben a világban, úgyhogy én nagyon kíváncsi vagyok, Muir mit tervez még.