Főkép

Íme az együttes, amely már a nevével meghatározza önmagát. A viking kor nélkülözhetetlen szereplői voltak a skáldok, akik tevékenységét udvari költőként határozhatjuk meg, hiszen többnyire valamely előkelőség udvarában éltek, és kenyéradójuk tetteit dicsőítették költeményeikben. Ez a fajta szóbeli történelemírás – elvégre a királyok és vezetők tettei a közösség múltját jelentették – véleményem szerint rokon az afrikai griot szereppel, és érthető módon kiemelt fontossággal bírt. A kereszténység térnyerésével, amiben a skáldok is szerepet játszottak, amikor a kereszténységet dicsőítették a régi istenek és hiedelmek helyett, egy idő után a megváltozott társadalomban már nem volt szükség rájuk.

 

Az ő emléküket, hagyományukat elevenítette fel pár francia muzsikus, amikor megalapították az együttest 2018-ban. A szövegeket norvég nyelven írják, és az éneket a hangszerek elé helyezték. Megjegyzem, azt illetően a történészek között sincs egyetértés, hogy a pogány skáldok használtak-e hangszereket vagy sem, és ha igen, akkor mit. Én csupán most, a második albumuk apropóján fedeztem fel őket, de megígérem, amint lesz időm, az elsővel is alaposan megismerkedem majd.

 

A szövegeket sajna nem értem, de ahogy böngészem a CD-hez mellékelt füzetet, úgy tűnik, hogy az együttes fő zeneszerzője, ötletgazdája, Christophe Voisin-Boisvinet bátran merített a viking skáldok költeményeiből, mert Snorri Sturlusontól kezdve (aki elsőként írta le a skáld verselés strófaformáit a Prózai Edda című művében) a különféle sagákig terjed a felhasznált irodalomjegyzék, és többek szerint mindegyik a tengerhez kapcsolódik valamilyen formában.

 

A zene azonban magával ragadó, az epikusan hangszerelt számokban a Skáld a kelta hatásokat egyesíti a világzene elemeivel. Hallgatás közben többször éreztem úgy, ez a muzsika nem kötődik a zord északhoz, hanem egyetemes. Bármely kereszténység előtti (pagan/pogány) népcsoporthoz köthető, legyen szó pusztai mongolokról vagy erdőlakó germánokról. Az ütőhangszerek is inkább a törzsi hangulatot erősítik – mondjuk, mivel a viking zenéről tudomásom szerint túl sok információ nem maradt fenn, igazából nincs mivel összevetni a Skáld albumát.

 

Az első nóta (Fimbulvetr) hullámzúgással és sirályhangokkal indít, majd kristálytiszta női ének szárnyal a magasba (Justine Galmiche), alatta erőteljes dobszó szabályozza a szívverést, a háttérben női vokál mondja a magáét, időnként férfi narráció tarkítja a tájképet (Pierrick Valence baritonjával) – máris magunk mögött hagyjuk a fejlett civilizációt, és egy zordabb, picit talán idealizáltabb korban találjuk magunkat. Amikor az emberek sokkal közelebb éltek a természethez, mint manapság.

 

Az album meghatározó eleme Justine Galmiche éneke, akinek csodálatos hangja van, amit meglepően változatosan használ, hol lágy (Norðrljós, Sólarljóð), hol határozott (Víðförla), és szerencsére mindig előtérben marad. Hozzá képest háttérbe szorul Pierrick Valence, neki úgy sejtem többek között a torokból jövő mormogást köszönhetjük (Jörmungrund), ez azonban végig összhangban marad a női hanggal.

 

Mindezt jól kiegészíti a hangszerelés, főként az ütőhangszerek számítanak sokat: nem csupán a ritmust adják, bólogatásra késztetve a fémesebb szívű hallgatókat, hanem segítenek abban, hogy visszakerüljünk az időben. Helyenként a sámánok jutottak az eszembe róluk, olyan elementáris erőt sugároznak. Legalább ennyire fontos, csak sajnos ritkábban használják a nyckelharpát, ami például az indulókat vagy menetdalokat idéző „Grótti”-ban játszik emlékezetes dallamot. De említhetem a „Sólarljóð”-t, ahol a dobok helyett csak vonós hangszerek kísérik Galmiche hangját.

 

Azon eltöprengtem, hogy a képzeletemben élő durva és kegyetlen vikingek képe, illetve a tetteikről szóló leírások mennyire vannak összhangban ezzel a lesimított, szépre csiszolt zenével. Mivel ezt a zenét én nem tudom kizárólag a vikingekkel összepárosítani, hanem tényleg egy sokkal nagyobb kultúrkörbe, illetve földrajzi térségbe helyezem el (nem véletlenül említettem korábban a keltákat), ezen az „apróságon” simán túllépek. Persze ha arra vagyunk beállítva, akkor a számok többsége hozza a viking harciasságot, a "szállj hajóra és rohand le a briteket" feelinget.

 

Az meg egy pillanatig sem képezi vita tárgyát, hogy a Skáld tagjai képzett zenészek: tökéletesre komponált dalok, ehhez méltó hangzás (a dobok dinamikussága mesés) alkotja második lemezük anyagát. A neofolk vagy a pagan hívek számára igazi örömünnepet jelent, de háttérzenének, vezetéshez nem merném nyugodt szívvel ajánlani. Úgy sejtem, élőben kéne látni őket, ahogyan Justine Galmiche és Pierrick Valence duója a nyár és a tél ellentétéről énekel a morajló tenger partján.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Grótti, Fimbulvetr, Jörmungrund

2020-ban megjelent album (Decca, Universal)

Weboldal: http://skaldvikings.com/

 

 

A zenekar tagjai:

Justine Galmiche – ének

François Taillefer – ütőhangszerek

Antoine Cathala – háttérvokál

Matthieu Romarin – háttérvokál

Aliocha Regnard – nyckelharpa

Jaufré Darroux – hárfa, lant

Thomas Coeuriot – fidula, cselló

Christophe Voisin-Boisvinet – ütőhangszerek, programozás, dulcimer

Pierrick Valence – északi hegedű, ének

 

A lemezen elhangzó számok listája:

  1. Fimbulvetr
  2. Jörmungrund
  3. Grótti
  4. Norðrljós
  5. Sækonungar
  6. Þistill Mistill Kistill
  7. Sólarljóð
  8. Víðförla
  9. Hafgerðingar
  10. Í dansinum
  11. Nýr