Főkép

Mi az ember? Szellem, lélek és test? Gondolatok összessége, személyiség, emlékek és intellektus? Neuronkapcsolatok húsburokba zárva? A 24. századi törvény szerint nem csupán gondolati síkkal, de hús-vér testtel is rendelkeznie kell egy embernek – így a digitalizált tudatok még nem számítanak annak. Márpedig a teljes földi népesség kipusztulása után fennmaradt kétszázmillió tudat – gúnynevükön: szellemek –, akik szeretnének beilleszkedni a Földről korábban elszakadt, a Naprendszert benépesítő emberek közé. A szinte korlátlan anyagnyomtatás korában eljött a következő lépcsőfok, az „eldobható testek”, az „újhumánok” kora, amikor minden digitalizált ember új testet tud nyomtatni magának. Többé senkit sem korlátoz a saját teste: nincs többé öregedés, mindenki úgy nézhet ki, ahogy szeretne, még a biológiai nemek is értelmüket veszítik – és nincs többé halál. Mivé lesz így az ember?

 

Mi az igazság? Ami megfelel a törvény betűjének, az igazságos? Elképzelhető, hogy a törvénynél fontosabb az igazság? Ki dönti el, hogy mi az igazságos? Kinek lehet annyi hatalma, hogy választ adhasson a „cél szentesíti-e az eszközt” örök kérdésére? Vireni Orlando a Librának dolgozik, annak a szervezetnek, ami az egész Naprendszerben az igazságért és rendért felel. Amikor letartóztatnák a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb emberét, aki valószínűleg több millió földi ember haláláért is felelős, Vireni hamarosan olyan helyzetben találja magát, ahol mindent újra kell gondolnia, amit korábban az igazságról hitt. Polgárháború bontakozik ki a Naprendszerben: újhumánok állnak a régiekkel szemben, digitalizált tudatok genetikailag kezelt, transzhumán beültetésekkel rendelkező emberekkel szemben. Vireninek és a Librának kellene ebben a lehetetlen helyzetben a békét, az igazságot képviselnie, amikor látszólag egyik oldal sem hajlik a párbeszédre. Mivé lesz így az igazság?

 

És mi történik akkor, ha már az a szervezet is képtelen ellátni a feladatát, aminek pont a törvényt, az erőszakmentes, békés megoldásokat kellene képviselnie? Lenyűgöző Vireni hősies, szinte már sziszifuszi erőfeszítését figyelni, ahogy az egész regényen keresztül küzd az igazságért. A szélsőségeket istenítő, csak végletekben működő valóságunkban annyi helyről ömlik ránk a „ha nem velünk, akkor ellenünk” hozzáállása, hogy egyenesen döbbenetes élmény Vireniről olvasni, aki kiáll a saját elveiért, nem „hódol be” egyik oldalnak sem, hanem higgadtan rávilágít mindkettőnek a problémáira. Könnyen lehetne az Eldobható testekben egy „progresszívak a konzervatívok ellen” alapfelállást látni, de talán szerencsésebb ennél általánosabban értelmezni a regényt, hiszen a két oldalra szakadás, a párbeszéd hiánya mindenhol megjelenik – így Vireni küzdelme valahol mindannyiunk küzdelme is egyben.

 

Legalább a Xeno utolsó oldalai óta tudjuk, hogy Brandon Hackett szereti a morális szürkezónákat, a nehéz döntéseket és megoldhatatlan erkölcsi kényszerhelyzeteket – ezúttal az egész regény ilyen dilemmák sorából épül fel, amelyekben állást kell foglalnia Vireninek. Olykor talán túl sok is van belőlük egyszerre, így nincs terük kibontakozni, ugyanis a cselekmény közben olyan pörgésben van, ami ennél sokkal egyszerűbb regények sajátja. Már rögtön az első oldalakon egy letartóztatás közepébe csöppenünk, és innen egy pillanatra sincs lehetősége leülni a történetnek. A rövid fejezetekben egymást követik a világformáló események – nemcsak hogy a 24. század sajátos technológiáját kell villámgyorsan megismernünk, de a Naprendszert is egyre-másra érik olyan történések, amik alapjaiban strukturálják át a fennálló rendet.

 

Hogy Hackett a sebes történetvezetés közben sem hanyagolja el a világépítést, az talán már nem újdonság annak, aki olvasta bármelyik korábban megjelent regényét – transzhumán implantátumok, technikai újdonságok, naprendszeri államok és az egészet borító újhumán testnyomtatás: bár kapkodjuk a fejünket, nagy erénye a szövegnek, hogy mégsem sötétben tapogatózunk. Csak az akciófilmes hatású cselekmény nem enged megpihenni, a végére szinte fárasztónak érződik a sok csata, ami aztán egy egészen más tempójú és fókuszú befejezésben csúcsosodik ki (kissé idegennek is érződött a korábbiakhoz képest). Viszont mindez talán már fel sem tűnik, annyira erős a főszereplő-trió jelenléte, akiknek köszönhetően a látványos sci-fi kelléktáron és a hatásos témafelvetéseken túl is egy újabb dimenziót nyer a regény.

 

Vireni mellett ugyanis az Eldobható testek két központi figurája a földi exodust elindító, ezáltal több millió ember haláláért felelős Melvin Kadek, a Naprendszer ura – és egykori felesége, az újhumánok szószólója, Marion Cheng. Ám míg Vireni mintha gúzsba kötve próbálná körültáncolni az egykori házaspárt, Marion és Melvin szembenállása olyan erővel szikrázik, hogy az egész Naprendszert átalakítják. Többről szól ez a párharc, mint hogy ki legyen hatalmon: az dől el, hogy ki fogja irányítani a jövőt. Látásmódjukba, nézőpontjukba még Virenin keresztül betekinteni is nagyon izgalmas játék; személyiségük, karizmájuk, gyarlóságuk különösen ismerősnek érződik jelenlegi világunkban.

 

Ha egy Brandon Hackett-regényt veszünk a kezünkbe, pár dologban biztosak lehetünk: karizmatikus, ám mégis megérthető figurákon keresztül egy nagyon érdekes jövőt fogunk elképzelni, ami telis-tele lesz elképesztő sci-fi ötletekkel, ráadásul amiatt sem kell aggódnunk, hogy a mozgalmas cselekmény közben elunnánk magunkat. Hogy ezúttal is egy kényelmetlenül aktuális problémafelvetésbe merülünk bele, annak csak örülhetünk, pedig már a regény fő témája, a testnyomtatás ötlete is olyan erős, hogy önmagában száz oldalakra leköti az olvasó gondolatait. Mi több, a kérdések az utolsó oldalak után is velünk maradnak: te otthagynád a testedet, hogy digitális tudatként élj tovább? Ha választhatnál, milyen testet szeretnél magadnak?