Főkép

A vég kezdete. Ez az érzésünk, amikor az elbeszélő, Tracy, a fiatal lány (aki látszólag teljesen normális módon nem képes az apja által kijelölt úton haladni, folyton szembesíti őt egykori önmagával) érthetetlen távolságból kezdi mesélni a nem is annyira távoli gyerekkorát. Mi pedig, mint a filmekben, látjuk az idilli képeket, de várjuk, hogy mikor történik valami szörnyűség. Mert ebben a visszafogott, nyugodt hangban ott van ennek az előjele. Vagyis Jamey Bradbury Ösztön című regénye szép, szabályos thrillerként indul.


Az elbeszélő már mindent tud, de minket, olvasókat fokozatosan avat be a titokba, ami köré a történet épül. Éppen úgy ismerkedünk meg vele, ahogyan Tracy is. A szándéka az, hogy megértsük, hogyan eshetett meg mindaz, ami végül megtörtént, miért nem tudta megakadályozni a végkifejletet. Hogy mennyire nehezen értette meg, mi történik vele, hogy milyen későn tudta összerakni az elhunyt (így már nem kérdezhető) édesanyjától kapott információkat, ami ahhoz vezetett, hogy a nem éppen szokványos módon szerzett ismereteit nagyon rosszul kapcsolta össze, és csak nagyon későn ismerte föl a valódi összefüggéseket.


A cselekmény Alaszka zord vadonjában játszódik, a település lakóit kutyaszán versenyek tartják lázban. Tracy is imádja a kutyákat, iskola helyett saját kutyáikkal foglalkozik, éjszaka titokban edzi őket. Két versenyre is benevez ugyanazon szezonban, megszerzi apja támogatását is. De továbbra sem tud szokványos módon kommunikálni, mint ahogyan élete sem a szokványos módon zajlik. Megmagyarázhatatlan vágy űzi az erdőbe, cél nélkül rohan kifulladásig – és vadakat ejt el. Sokkal jobban érti a vadont, mint az emberi világot. Nem véletlen, hogy súlyos tévedésekbe esik és – természetesen – minden vélt vagy valós problémáját maga akarja megoldani. Olyan, mint egy gyerek (a szöveg szerint is éppen a felnőttkor határán van, ami az évei számát illeti), nem akarja megosztani a problémáit a felnőttekkel, és a megközelíthetetlennek, ellenségesnek látszó gyermekarc mögött szeretet van és féltés.


A regény (szerintem) legérdekesebb vonatkozása, hogy a szerző rendkívüli részletességgel avat be minket a szánhúzó kutyák nevelésének minden apró mozzanatába. Megtudjuk, hogyan kell táplálni, hogyan lehet ösztönözni őket jutalmazással, rászoktatni a közös munkára Bemutatja, hogyan kell fölszerelni egy fogatot a többnapos versenyekre, hogyan kell védeni a kutyákat és megfelelő mennyiségű kalóriát juttatni nekik. Igazán érzékletes leírásokat láthatunk a varázslatos téli tájakról is. Na meg túlélési ötleteket is, összevetve Tracy kedvenc könyvének, a Peter Kleinhaus alaszkai kalandjait rögzítő beszámolónak a megállapításaival.


De a regény erőssége maga a történet, a lélektanilag jól megindokolt, de váratlan fordulataival. És persze a nem várt vég.