Főkép

Frank Herbert nagyszabású Dűne sorozatának harmadik kötete eredetileg 1976-ban jelent meg, magyarul ez a harmadik, átdolgozott kiadása. Követvén A Dűne messiása c. második részben megkezdett gyakorlatot, ez a kötet sem ott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző befejeződött.

 

Kilenc évvel járunk az előző regény vége után, és spoilerezés nélkül nehéz lenne bármit mondani a cselekményről, márpedig az különösen csúf dolog lenne a részemről. Ugye készülget az első kötet újabb filmes feldolgozása (egyes részeit hazánkban vették/veszik fel), de nehéz úgy beszélni a harmadik részről is, hogy ne rontsam el akár az első élvezetét. Így aki az előzményeket nem olvasta, máris adja le rendelését, s térjen vissza ide, ha azokon túl van.

 

A többieknek is csak annyit: Paul Atreides, az univerzumot átformáló Muad-Dib két gyermeke, a különleges képességű ikrek, Leto és Ghanima a főszereplők (ahogy azt a cím is sugallja). De Paul húgának, a Régensként uralkodó Aliának is jelentős szerep jut, ahogy több, korábban megismert szereplőnek is. Herbert azonban nem az az író, akinél a szereplők bábok, az írói szándék és üzenet közvetítői, annyiban legalábbis semmiképp, hogy változatlanok maradnának. Alia vagy épp Stilgar, az egyik fremen vezető fölött sem múlt nyomtalanul az idő, változtak, ahogy bármelyikünk – és ez önmagában olyan húzás Herberttől, amit megannyi más sci-fi/fantasy író hajlamos kihagyni. Ám Herbert nem csupán ebben hiteles – az amúgy inkább fantasybe illő világegyetemét, s benne annak középpontját, Arrakist, avagy a Dűnét is úgy formálta meg, hogy rendkívül valóságosnak, hihetőnek hat, minden extremitása mellett is.

 

A Dűne gyermekei akciódúsabb, mint a kettes kötet, ám a csavaros cselekmény mellett a filozofikus kérdéseknek is bőven jut hely, és Herbert zsenialitását dicséri, hogy utóbbiak nem igen mennek az olvasmányosság, a regény gördülékenységének a rovására. Számomra legalábbis, bár egyetértek azokkal, akik szerint a végkifejletnél kissé megfeledkezett egyes szereplők emberi érzéseiről… Ám ezt szinte észrevenni is nehéz, köszönhetően annak, hogy újból hatalmas és váratlan csavart tett a történetbe az író (mely a bolygót és a szereplőket is újabb megvilágításba helyezi).

 

Ami pedig az elgondolkodtató oldalt illeti, a vallás és a hatalom kérdései most is előkerülnek, ahogy az ökológiaiak is, különös tekintettel arra, hogy mit okozhat az ember azzal, ha beleavatkozik a természet rendjébe. Kell-e leírnom, hogy ez mennyire égető és időszerű kérdés számunkra, a mi korunkban is?!

 

Tanítanivaló, hogy Herbert hogyan építi egyre tovább a már az első részben is döbbenetes világát, hogyan alakítja szereplői sorsát és jellemét, hogyan hoz újabb szálakat és kérdéseket a történetbe, s mint alkot ezekből már harmadjára is valami olyat, amilyen azelőtt nem volt. Amire ez az eddigi leghosszabb regény kifut, az fantasztikusabb talán minden korábbinál, de ahogy Herbert megírta, úgy – túljutván az első sokkon – simán elfogadjuk. És nagyon várjuk a folytatást (melyet persze olvastam korábban is, így már most elárulhatom, hogy nagyon kevés olyan sorozat van bármely médiumban, mely végig ilyen elképesztő színvonalat hoz, mint a hatrészes Dűne).