Főkép

Csöndesen dühöngök. Allison Dickson A másik Mrs. Miller című regényének közel harmadánál tartok. Mostanában sorra futok bele gyöngécske regényekbe, és úgy érzem, megint így jártam. Nézzük csak: tönkrement párkapcsolatok, torz szülő-gyerek viszony; mesés gazdagság és leplezni kívánt szegénység; unalom, depresszió, alkohol; és természetesen veszekedések. Halálosan unt mindennapi zűrjeink, csak zavarba ejtő mennyiségben, sok-sok szóval. Látszólag sehová nem halad a történet, közhelyes dialógusok, előre látható fordulatok.


Már komolyan fontolgatom, hogy félretegyem a könyvet, amikor belép a milliárdosok utcájába az eddig az autójában kucorgó kis betörő, Nadia. Kiderül róla, hogy az autó a lakása is, és bár körözi a rendőrség, hiszen nem sokkal korábban önvédelemből megölte az őt (és másokat is) zaklató főnökét, mégsem bűnöző, csak kőkeményen küzd az életéért, függetlenségéért – mióta az eszét tudja… Aztán folyni kezd a dúsgazdag Phoebe konyhájában a vér, és a banális történetből egy erős, pörgős krimibe sodródunk. És innentől kezdve aztán ez a könyv a letehetetlen kategóriába kerül.


Az első pillanattól egy elbeszélő viszi a szót, aki természetesen mindent tud, ugyanakkor tudását korlátozza az adott szereplő, akinek a nézőpontjából beszél: kezdetben Phoebe, majd Nadia szemével látjuk a történéseket. Az elbeszélést olykor megszakítja egy-egy belső monológ, amelyekről ki kell találnunk, melyik szereplőhöz tartozik. Ilyenkor jól jön, ha esetleg figyeltünk a szövegre az elejétől fogva, hiszen az eddig jelentéktelennek tűnő apróságok most segítenek igazán az olvasónak a beszélő azonosításában, és természetesen abban is, hogy összerakjuk, mi is folyik itt (a véren kívül).


Az író ügyesen játszik azzal a lehetőséggel is, hogy az olvasók számára feltárt információk és a szereplők tudása eltér egymástól. Mi kicsit többet tudunk a szereplőknél, de ez éppenséggel nem baj, mert fokozza a feszültséget, megnöveli az egyébként sem elhanyagolható számú lehetséges végkimenetelek mennyiségét. Mert azért potenciális gyilkosból jóval több van, mint kellene, és nem tudhatjuk, hogy a valódi gyilkos vajon lelepleződik-e, és ha igen, vajon nem fogja-e eltenni láb alól azt, aki fölismeri. Mint a legtöbb krimiben. De eddigre már annyira elnyerték rokonszenvünket a még életben lévő szereplők, hogy izgulni is tudunk értük.


Természetesen valódi nyomozók is megjelennek a képben, de ők igazából nem az aktuális ügyben nyomoznak, nem is tudnak az itt elkövetett gyilkosságról. Nagyon sematikus figurák, éppen mintha egy sorozatból léptek volna ki, átlátszó kérdéseik nem hozzák zavarba a szereplőket. Egy mondatka utal arra, hogy egyikőjük talán megszállottan keresi Nadiát, de ennek a jelentősége is csak az utolsó oldalakon derül ki.


Nem szeretném ezt az ajánlót a cselekmény részletezésével folytatni, hiszen ennek a regénynek éppen a történet az erőssége, de arra biztatnék mindenkit, aki egy nem túl nehéz, de igazán jó, izgalmas nyár végi olvasmányra vágyik, bátran ismerkedjen meg A másik Mrs. Millerrel.