Főkép

Ötven éve „született” Boribon, a mackó, akkor jelent meg az első róla szóló könyv Boribon és Annipanni címmel. A Boribon mackói pedig a 16. kötete a sorozatnak, és hogy még mindig népszerű, annak számos oka lehet. Az egyik szerintem az, hogy kedves és természetes, úgy a szereplők, mint az apró kis történetek. Persze, a legkisebbeknek szólnak ezek a mesék, és az ő korosztályuk változott a legkevésbé az elmúlt öt évtized alatt – ahogy talán a szülői lét sem lett nagyon más.

 

Mert, több korábbi kötethez hasonlóan, itt sem csak Boribon a főszereplő, hanem Annipanni is, aki nem annyira a „gazdája”, mint inkább anyukája a mackónak, ahogy az most is nyilvánvaló. Boribonnak ugyanis van egy rahedli kék játékmackója, azokat gyűjti, az épp aktuális szülinapjára is azt kap – de hova tegye őket? A cicával próbálják megoldani a problémát, de végül Annipanni áldozatos munkája kell hozzá, hogy legyen helye a sok plüssnek.

 

De Marék Veronika nem emeli szenteknek kijáró piedesztálra Annipannit, jelzi azt is, hogy azért ez neki fárasztó volt, és ezt Boribonnak is látnia kell. Na, ez az, amit annyira szeretek ezekben a mesékben, hogy valóságosak, őszinték, nem cukrosak és tündibündik – az aranyosságuk valóságos és hihető, és megoldást kínálnak a felmerülő problémára, de nem bagatellizálják el azt.

 

Emellett a legkisebb népeken kívül azon gyerkőcöknek is jó a kezébe adni a könyvet, akik olvasni tanulnak. Az egyszerű, mégsem túl egyszerű szöveget olvasva nemcsak olvasni, de fogalmazni is tanulnak – és problémamegoldásból úgyszintén ragad rájuk valami.