Főkép

Kereken 100 éve, hogy a 1920. június 4-én, 16:32-kor, a versaillesi Nagy Trianon-kastélyban aláírták az I. világháborút lezáró békeszerződést/diktátumot/parancsot Magyarország és az Antant között. Ablonczy Balázs könyve ennek a mindannyiunk számunkra nagyon súlyos – ha nem a legsúlyosabb – sorstragédiát próbálja – a lehetőségekhez képest objektíven – „körüljárni” és bemutatni az olvasóknak.

 

Több ismert vagy kevéssé ismert témakört bont ki a szerző a kötetben. Ezeken keresztül próbálja érzékeltetni az olvasóval, milyen állapotban volt az ország és milyen állapotban volt a társadalom az összeomlástól a békeszerződésig terjedő időszakban.

 

Kezdésként a kontrafaktuális történetírás (a lehetőségek bekövetkeztével foglalkozik, sőt megkísérli egy alternatív történelem felvázolását) segítségével mutatja be milyen helyzetben volt Tisza István miniszterelnök (mind az Antant, mind az ország részéről elfogadhatatlan lett volna, mint békeszerződő fél). Illetve érdekes gondolatkísérlettel veszi górcső alá, hogy ha a Tanácsköztársaság fennmarad és ír alá egy békeszerződést, akkor sem változtatott volna az Antant a szerződésben megszabott határokon.

 

Ablonczy Balázs külön foglalkozik a gyulafehérvári román nemzetgyűléssel. Ez, habár nem volt jogi aktus és az ott elfogadott pontok közül csak az elsőt iktatták törvénybe, mind a mai napig hivatkozási alap nemcsak Romániában, hanem szerte a világon. A Dunabizottsággal foglalkozó fejezet segít annak feltárásában, hogy Franciaországot mi motiválta Magyarországgal szemben a békekötés során. A közép-kelet-európai kagyló felnyitását remélték gazdasági szempontból a békeszerződéssel elérni.

 

Szó esik a külföldi segélyekről és segítségről, amelyek sokak számára az éhhalál elkerülését jelentették, viszont a magyar radikális jobboldal hevesen tiltakozott ellene. Szóba kerülnek a gyermekvonatok is, amelyeknek Hollandia és Belgium voltak a célállomásai: a gyerekeket azért utaztatták oda, hogy megerősödjenek és az egészséges testsúlyt elérjék a nélkülözés után. De nagyon sok gyerek ezekben az országokban maradt; a leszármazottak második és harmadik generációja jelenleg ugyanúgy küzd a történtek feldolgozatlanságával, ahogyan mi magunk is.

 

Szóba kerül a magyar külpolitika, amelyet a zavarodottság jellemzett. Minden szereplő a meggyőződésével/értékrendjével ellentétes kijelentéseket tett és azzal ellentétesen cselekedett (Teleki nem akarta aláírni a békeszerződést, Apponyi szerint a béketárgyalásra sem kellett volna kiutazni, Bethlen román-magyar perszonáluniót javasolt, de köztudottan románellenes volt).

 

Ablonczy kitér a közrendre, ami szinte megszűnt az országban. Elsőként parasztforradalom zajlott le, melynek sértettjei a hivatalos személyek (jegyzők, írnokok stb.), módosabb gazdák, földbirtokosok és zsidók voltak. Ezután következtek a megszállások (cseh, román, szerb), melynek „eredményeként” a magyar lakosság négyötöde került ideig-óráig idegen megszállás alá. Mindennapos volt a fosztogatás, verés, erőszaktevés, kivégzés a megszálló csapatok részéről. Végül következett a vörös és fehérterror.

 

A szerző sorra veszi a történelmi Magyarország területén 1918 és 1921 között ideig-óráig létrejött 13 államalakulatot (kérészállam), amelyek mindegyike megszűnt. Részletes táblázatba foglalja, hogy kik kezdeményezték a létrejöttét, ténylegesen létrejött-e, milyen ideológia mentén szerveződött, milyen előzmény alapján (ha volt), belső vagy külső irányba tervezte létét az anyaországhoz képest és hogyan ért véget.

 

És végül, de nem utolsó sorban kitér arra, hogy az elcsatolt/megszállt területek új urai hogyan szervezték át fokozatosan az állam működését. Ezeken a területeken hűségesküt kellett tennie a magyar tisztviselőknek, tanároknak. Ezt nagyrészt mindenhol megtették, de ezzel sem kerülték el a későbbi elbocsátásokat, internálásokat. Mindenhol megváltoztatták az ügyintézés nyelvét magyarról az érintett új állam nyelvére. Az iskolákban és a tanárok esetében is hűségeskü és az oktatás nyelvének megváltoztatása történt. Ez nagyrészt a magyar nyelvű iskolák végét jelentette.

 

Nem állítanám, hogy könnyű olvasmány ez a könyv. Szerintem még a legjámborabb olvasónak is megemelkedik a vérnyomása néha a sorokat olvasva vagy a legkérgesebb szívű is elérzékenyül. Én is többször letettem Ablonczy Balázs könyvét és kiszellőztettem a fejem. Ugyan 100 éve történt és dokumentált történetek, tények szerepelnek a könyvben, de az általa kiváltott érzelmek is azt mutatják, hogy még mindig nem dolgoztuk fel a trianoni traumát. Remélem a szerző valamilyen szinten eléri céljai némelyikét a kötettel, és segít a történtek megértésben és feldolgozásában.