Főkép

Teljes mértékben megértem a mai kor emberének vonzódását a régmúlt eseményeihez, kivált ha azok olvasmányos, izgalmas formában kerülnek tálalásra, illetve ha olyan témákkal foglalkoznak, amelyek mai ésszel nehezen értelmezhetőek. Ilyen például a Szentföldért indított keresztes háborúk kora, a különféle lovagrendek, kezdve a Templomosokkal, zárva a Johannitákkal. Mondjuk azt sosem értettem, miért nem kapnak ehhez mérhető figyelmet azok a hadjáratok, amelyek Európán belül történtek, illetve hogy ezeknek vajon miért nincs akkora irodalma, mint a többinek – gondolok itt a spanyol reconquistára, a magyar királyok hadjárataira a bogumilok ellen (van erről könyv egyáltalán?), a Német Lovagrend baltikumi ténykedésére. Persze mindegyikről születtek könyvek-filmek, de ezek száma nem mérhető a Szentföldhöz kapcsolódó keresztes háborúk és lovagrendek fikciós irodalmához.

 

Ide tartozik az egyik kevésbé ismert keresztes hadjárat, amit a Dél-Franciaországban élő katharok, vagy más néven albigensek ellen hirdetett meg III. Ince pápa, és amely 1209-1229 között zajlott. Gyakorlatilag ez tekinthető az egyetlen teljes sikert arató hadjáratnak, amely valóban elérte és megtartotta a kitűzött célt: a résztvevők vagy kiirtották az eretnekeket, vagy hitük megtagadására kényszerítették őket.

 

Ezt a kissé hosszadalmas felvezetést csupán azért tartottam fontosnak, hogy értelmet nyerjen Bernard, a zarándok, főállásban a pápa megbízottjának a szerepe, aki a toborzáson kívül a környéken élő albigensek elpusztítását kapta feladatául. Érthető az egyház fellépése, hiszen az albigensek hitértelmezése alapjaiban veszélyeztette érdekeiket, lévén alternatívát, méghozzá emberközpontú alternatívát kínált a hit, a kereszténység megélésére.

 

Ezzel azonban többet nem foglalkozunk a történet során (időben egyébként évtizedekkel korábban vagyunk), helyette az öldökléstől megcsömörlött, a Szentföldről visszavonult Adhémar de Montfort nevű lovag – aki a képek alapján inkább tűnik egy kedveszegett parasztnak, mintsem háborús veteránnak – hétköznapjaival foglalkozunk. Leendő hősünk úgy tűnik, rosszkor van rossz helyen, mert az egyház nevében kegyetlenkedő keresztesek ellen kérik fel némi anyagi ellenszolgáltatás fejében a közeli falu lakói. A történetről azt kell mondanom, hogy túl sok eredeti ötletet nem tartalmaz: visszavonult veterán, aki mégis vállalja a feladatot, majd elindul, hogy a „kell egy csapat” szellemében társakat keressen – ezt a mesét az Aranygyapjútól kezdve a Hét szamurájig sokan elregélték már.

 

Ami mégis kiemeli a tucattermékek közül, az egyrészt főhősünk karakterének összetettsége: a korábbi tettei miatt vívódó lélek, kismértékű cinizmussal kiegészítve, no meg a visszaemlékezések hitelessé, hús-vér figurává teszik. Érdekes egyébként, hogy ezek a visszatekintések egyáltalán nem törik meg a történet ívét, inkább szerves részét alkotják.

 

A másik ok, amiért a képregényt jó szívvel ajánlom mindenkinek, az nem más, mint Farkas Lajos rajzai. Látszik, hogy egyformán fontosnak gondolta a háttér és a szereplők arcainak kidolgozását. Egy pillanatig sem kétséges, ki van a képen, ráadásul az érzelmek, vagy épp ellenkezőleg, azok hiánya jól érvényesülnek a közeliken. A következő szimpatikus megoldás a panelek változatossága, amihez csak a különféle nézőszögek okos használata mérhető. Nem tudom ez az író vagy a rajzoló érdeme, de gyakorlatilag egy pillanatra sem válik unalmassá vizuálisan a képregény. Ahogy ráközelítünk egy arcra, vagy eltávolodunk egy épülettől – az egyszerre tűnik filmes és képregényes megoldásnak.

 

Ez a képregény kifejezetten a felnőtt közönségnek szól, lévén az erőszak képi ábrázolása – például az első három oldal –, kiegészítve a keresztesek franciaföldi kegyetlenségével, megfűszerezve némi erotikával, valóban megkívánja a korhatáros gondolkodást. No meg ott van a vallás kérdése, hiszen, lássuk be, nem ezek az események lesznek a kereszténység legdicsőbb pillanatai. Egyébként az egész történetben egyfajta komorság, reményvesztettség  érződik, amire csak rásegítettek a szokásosnál sötétebb árnyalatok. A természet ábrázolása alapján ősz vagy tél lehet, mert teljesen hiányoznak az élénkzöld színek vagy az örökzöldek. Minden rozsdabarna, fekete, sárga és szürke, tobzódnak az árnyékok, nagyon sok jelenet éjszaka vagy zárt térben játszódik.

 

Ez a kötet csupán az első a kétrészes történetből, amelynek megmondom őszintén, nagyon kíváncsi vagyok a folytatására. Nem feltétlenül a falu megmentését vagy bukását szeretném látni, sokkal inkább azt, ahogyan a forgatókönyv és rajzok visszaadják Adhémar de Montfort vívódását, ahogy legyőzi belső démonait, megbékél a múltjával és megtalálja azt a megváltást, amire a Szentföldön nem volt módja. Vagy épp ellenkezőleg – mert akár egy ilyen befejezést is elképzelhetőnek tartok.