Főkép

„Így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban”, hirdeti kissé esetlenül a lényeget a magyar alcím, s a címmel összeolvasva már elkerülhetetlen a tény: kőkemény feminista kötetet tart a kezében az olvasó. Ezért, vagy talán éppen ennek ellenére, de a brit újságírónő, Caroline Cariado Perez eredeti nyelven tavaly megjelent könyve meglehetősen nagyot robbant és szép karriert futott be, számos díjat beseperve. S ezen elismerések egy (jó) része nem feminista körökből érkezett, azt éreztetvén, hogy a kötet bőven számot tarthat a női témákban általában kevésbé érdekeltek komoly érdeklődésére is.

 

Vajon miért?

 

Izgalmas kérdés ez, már csak azért is, mert nem valamiféle feszültségben gazdag regényről van szó. A Láthatatlan nők nagyon is komoly, mélyreható kutatásokra alapozott, számokban és statisztikai adatokban tobzódó, helyenként már-már száraz olvasmány. Nem az a tipikus, éjjeliszekrényen lakozó, félálomban olvasandó mű; a sikere talán mégis részletességében, a taglalt téma lehető legszélesebb körű feldolgozásában rejlik.

 

Perez nem tesz mást, mint fogja a nők (a mi) életünknek legjellemzőbb területeit, legyen az házimunka, szülés, gyereknevelés, munka, család ellátása, illetve a mindennapi élet velejáróit nők és férfiak számára egyaránt, úgy mint a közlekedés vagy a mosdóhasználat, és számadatokra (vagy azok hiányára) alapozva megmutatja, hogyan kerülünk mi, nők, sokszor akár minden jó szándék ellenére is, hátrányba. Néhol ez a hátrány elenyésző, egyetlen nő számára talán annyi energiát sem ér meg, hogy legyintsen rá: ugyan már, ki ne tudna ennyi kellemetlenséggel együtt élni! Ám ahogy lapozunk, úgy halmozódnak fel ezek az apró kellemetlenségek (néha azért megszakítva egy-egy „atyaisten, hogy ez meg mennyire megnehezíti az életem”-élménnyel), mígnem az olvasó a sok adattól vérszemet kapva maga is számolgatni kezd, és egyszer csak arra jut: a világon mindent a nők figyelembe vétele nélkül találtak ki és terveztek meg. Az állandó alkalmazkodás pedig tulajdonképpen nemcsak egy kis rugalmasságot, de tetemes mennyiségű időt, pénzt, energiát kíván. Nem is csak a nőktől: végeredményben az egész társadalom megfizeti ezt.

 

Egy egyszerű példa erre a hóeltakarítás sorrendje és útvonala egy városon belül. Hagyományosan a legforgalmasabb autós útvonalakat kezelik prioritásként az önkormányzatok, figyelmen kívül hagyva, hogy az autóval közlekedők túlnyomó többsége még ma is férfi, míg a nők gyalogosan, talán babakocsit is tolva vagy tömegközlekedéssel igyekeznek átjutni a hótorlaszokon. Ha ezeket a nők által gyakrabban használt az útvonalakat kezeli prioritásként egy város vezetése – mint ahogyan ezt meg is tették a világ néhány településén –, az nem csak egy kényelmi szempontokon alapuló döntés, de költségcsökkentő hatással is bír: az időjárási körülmények számlájára írható balesetek száma és így az ellátásukra fordított egészségügyi költség is jelentősen csökkent ezekben az esetekben.

 

Perez fáradhatatlanul sorolja az ilyen és ehhez hasonló példákat, történeteket. Az esetek egy részében olyan erős, valóságos bizonyítékokkal támasztja alá, hogy lehet egyes problémaköröket máshogyan, célravezetőbben is kezelni, mint ahogyan azt a világ nagy része ma teszi, hogy az olvasó csak értetlenül csóválja a fejét: miért ragaszkodunk a legkevésbé hatékony módszerekhez? Máskor viszont arra hívja a figyelmet: bizonyos területeken soha senkinek eszébe sem jutott nőket is bevonni a vizsgálatba, legyen szó gyógyszertesztelésről vagy védőruházatok kialakításáról. Az ilyen, nőkre vonatkozó adatok hiányát hívja Perez „adatszakadéknak”, s kezeli talán még sürgetőbb problémaként, mint a nők puszta ignorálását.

 

A Láthatatlan nők, bár vastagságra talán nem tűnik tiszteletet parancsoló kötetnek, de tartalmában egyszerűen elképesztő. A nyolcvan oldalnyi végjegyzet csupán halványan érzékelteti a kötet megírását megelőző kutatómunka alaposságát és komplexitását. Mint minden ehhez hasonlóan nagyra törekvő mű, természetesen ez sem teljesen mentes a tévedésektől, s bevallom, a néha valóban erősen feminista hangvétele helyenként számomra önmagában is túl sok volt. De ha valamiért fenntartás nélküli dicséret illeti, akkor az a kritikus gondolkodásra és a tájékozódásra való biztatás, amely Perez minden mondatából árad. Ne hagyjuk magunkat becsapni, hamis biztonságérzetbe ringatni, sugallja, hiszen ha csak a fele létezik az általa említett adatszakadékoknak, de mesterséges intelligenciákat, algoritmusokat fejlesztünk ilyen hiányos adatok alapján, könnyen lehet, hogy jóvátehetetlen károkat okozunk a társadalmunkban.