Főkép

Örökség – ez a szó jutott eszembe a Dürer kert középső, Room 041-nek keresztelt termében szemlélődve péntek este. Nem sokkal nyolc óra után érkeztem, a rostocki The Oklahoma Kid nevű banda utolsó taktusaira küzdve át magam a javarészt tinédzserkorukat búcsúztató keményzene-rajongók árjával szemben. Mivel a németek agresszív metalcore-járól való lemaradást mély veszteségként éltem meg, igyekeztem egy, a színpadtól indokolt stratégiai távolságban elhelyezkedő pozíció elfoglalásával helyre billenteni belső világom egyensúlyát, ahonnan a következő felvonást, a brit Acres-t már teljes ráhangolódással tudtam befogadni. Innen aztán már csak befelé darált az este, hogy a végére csatakosra izzadva, sörben megfürösztve köpjön ki magából.

 

Mivel egy koncertélmény első koporsószegeit szerintem a pultnál való lökdösődés veri be – belülről legalábbis –, nem égetett az alkohol démona. Na nem mintha néhány pohár víz elfogyasztása nem lett volna reális opció, mi több egészségügyi szempontból indokolt választás az első sorokban uralkodó harminc fok körüli hőmérsékletben, egyfajta küldetéstudat kerített hatalmába a Z-generáció túlereje közé ékelődve, és inkább a kulturált veretést szemléltető státuszfiguraként igyekeztem helyt állni. Hogy ez az ötlet bizonyára legalább akkora mértékben volt önáltatás, mint röhejesen hamvába holt, azt magam sem vitatom, de más utat követnem nem tűnt értelmesebbnek az adott helyzetben.

 

 

 

Örökség – kanyarodjunk vissza kiinduló felvetésemhez, ugyanis ha nem a 2017-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Chester Bennington szelleme járta át a fejrázásra egybegyűltek mindegyikét, akkor fogalmam sincs, micsoda. A lelki zavarokat populáris rockhimnuszokká nemesítő Linkin Park később monumentális giccsként manifesztálódott a színpadon, de ne szaladjunk előre.

 

Előbb még melegített egyet a társaságon a hazánkban nem először vizitáló, 2012 óta üzemelő Acres. A screamo-bandaként (az emo-nak egy erőteljesebb válfaja) indult ötös alatt már rendesen elkezdett pumpálni a Dürer szíve, vagyis a közönség-fellépő kémia érezhető meghatottságot szült a színpadon, alatta pedig egészségesen sűrűsödött az ördögvillázók erdeje. A 2015-ben igazolt Ben Lumber vokalista néha segélykiáltásnak hangzó hörgése (mint a belinkelt In Sickness & Health című számban) talán nem tudott annyira erőteljesen átjönni, mint a stúdiófelvételeken, ám tiszta hangjaiban nem találtam kifogásolni valót, összességében pedig a bús-terápiás hangfalrobbantás remek láncszemként szolgált a folytatáshoz. Összesen talán háromnegyed órát ha játszottak az angolok, azzal az ígérettel búcsúzva, hogy a folyosó túlsó végén felállított merch-pultnál el lehet kapni őket később egy pacsira, mely ígéretet próbálkozásom ellenére sajnos nem tudtam megvalósulásba fordítani.

 

 

 

A vérnyomásom azonban megemelkedett annyira a show-juk végeztével, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve benyomultam a második sorba, hogy az est főattrakcióját, a telleborgi Imminence-et már onnan csápoljam végig. A virágos ornamentika hirtelen a Fehér éjszakák című horror-gyomorforgatást juttatta eszembe, ám mi sem állhatna távolabb a svédektől: hegedűszólamokkal megbolondított zúzdájuk egyértelműen a nu metálban gyökerező témák továbbgondolása (lásd kirekesztettség, zavarodottság, harag, fájdalom), mindez – nyilván a szubkultúra méreteihez mérten – populáris köntösben. A teltházas buli ténye, valamint a kiterjedt millleniál-pogóhullámok (jobb kézben telefon, a ballal lökdösődés) nem túlzok, ha azt mondom, hogy könnyekig meghatották Eddie Berg énekest, az pedig a látottak tükrében egyértelműnek tűnik, hogy lett légyen bármekkora is, a hazai Imminence-rajongótábor mélyen elkötelezett.

 

Félidőnél már teljes gardedám-üzemmódban nyomultam, és miközben visszalökdöstem középre a hátamnak csapódó tizenötéveseket, néha összeszedtem egy-egy guruló üveget a földről, de mindezek ellenére egyszerűen muszáj voltam magam is felvenni az egy szál hegedűvel előadott „Crawling”-ot, pedig annyira csöpögős volt, hogy ahhoz képest a pólómat akkor vettem ki a szárítóból. Prognosztizálható, hogy a zenekar tovább fog menetelni a világhír felé, és meg is van bennük minden potenciál, hogy a rock következő ragyogó csillagjai legyenek: tökéletes arányban vegyítik a keménységet a lírai szólamokkal, elsődlegesen megszólított célközönségük pedig ugyanúgy igényli a róluk visszatükröződő érzelmi rezonanciákat, mint egykor a magamfajták, ha ugyan nem még jobban. Engem az a pillanat vett meg végképp, amikor a hőségben történő, bizonyára nem egyszerű helytállás közben két szám között az egyik tag még hátra is vonult megmasszírozni a dobos vállát: ez a kohézió színpadon innen és túl egyaránt kitarthat. Közelség, ahogy az Imminence neve sugallja, mégpedig a legjobb fajtából.